A filmet legfőképp az ő operatőri munkája miatt érdemes többször is megnézni, hogy a sztori kibogozása után csak élvezhessük mindazt a fáradtságos és kifinomult munkát, amit a filmbe beleölt. Igen, ennek a mozinak megvan az a tulajdonsága, hogy pusztán a képi világával, a vászon betöltésével is lenyűgözzön minket, és visszavigyen egy olyan korba, amikor a látottak még lenyűgöztek bennünket, nem csak unott vállrándítással intézzük el a legújabb és legnagyobb CGI-költeményt. Nyoma sincs bennünk annak a közömbösségnek, amit a Bosszúállók és hasonszőrű társaik ültettek el bennünk az elmúlt években. Akárcsak a Dunkirk esetében, a film egy vizuális csoda. Lehetne még sorolni, miért is annyira jó a Szárnyas fejvadász 2049, de tényleg, nincs sok értelme: ha eddig ez nem lett volna eléggé egyértelmű, akkor most elismétlem – mindenki menjen el, és nézze meg a filmet. Ha imádtad a klasszikust, akkor azért, ha még nem láttad, akkor pedig azért. Csak legyél ott, éld át, légy a filmtörténelem részese, és örülj, hogy még vannak ilyenek.
A Szárnyas fejvadász film berobbanásáig egészen 1982-ig kellett várni, amikor is Ridley Scott egy olyan neo-noir, disztópikus-sci-fi filmet tett le az asztalra, amellyel a közönség először nem nagyon tudott mit kezdeni nehezen értelmezhető, már-már reménytelenséget sugárzó hangulata miatt, aztán az évek során gyorsan kultuszfilmmé nőtte ki magát. Persze ehhez nagyban hozzájárult az újravágott változat, de még így sem feltétlenül jött át minden a nézőknek. Bevallom a Star Wars mellett engem teljesen hidegen hagyott a Szárnyas fejvadász, és szerintem sokan voltak még ezzel így. Itt egy kis ízelítő a Szárnyas fejvadászból: Na, de vajon a Szárnyas fejvadász 2049 is így végzi? A készítők biztosra akartak menni, ugyanis kapásból kinevezték a projekt élére korunk Ridley Scottját, Denis Villeneuve-öt, aki a szintén sci-fi és rendkívül sikeres Érkezéssel tökéletesen megmutatta, hogy milyen filmet is várhatunk tőle. Forgatókönyvírónak pedig visszahozták azt a Hampton Fanchert, aki az első rész írásáért is felelős volt, és aki most egy saját sztorit vetett papírra.
És hogy túl sok örömöt áldozunk fel azért, mert túlagyalunk bizonyos dolgokat. Ezért is ejt iszonyúan zavarba az utolsó jelenet, amelyben nem tartom véletlennek, hogy Ana éppen hóeséssel foglalkozik, amikor édesapja belép hozzá, és kér türelmet, hogy még befejezze. Ugyanis amikor átvágunk K-ra, az tökéletesen tükröz egy korábbi jelenetet, amikor a tenyerére eső hópelyheket figyeli. Ezúttal azonban csak a mozdulatot látjuk, a kezén elolvadó csapadék képe elmarad, és amikor főhősünk hátradől, az arcán sem landol egy hópehely sem. Nem tudom megmagyarázni hogyan lehet hatással Ana K érzékelésére, de meg vagyok győződve róla, hogy a hóesés nem igazi, csak a férfi fejében zajlik. És míg elsőre azt gondoltam, ez egy iszonyú szomorú lezárás, amely K életének velejéig mesterséges, hazug jellegét példázza, egyre inkább kezdem úgy érezni, Villeneuve ezzel inkább azt akarta üzenni, hogy az ő halála még úgy is szép lehetett, hogy valójában nem volt az.