Október elején igen időszerű verset hoztam. Fogadd szeretettel Nagy László: Dióverés című költeményét, az egyik legegészségesebb őszi gyümölcsről, a sokoldalúan használható dióról. Nagy László: Dióverés Elsuhogott az a füttyös sárgarigó délre. Sárgul az árva diófa zöld terebélye. Levelek lengnek, akár a színarany rigó-szárnyak, elszállnak ők is a szélben puszta határnak. Áll a diófa, és érett kincsei válnak tőle: szellő ha bántja az ágat, buknak a földre. Szaporább kopogás, csörgés támad, ha jön az ember, s bottal az ágak bogára boldogan ráver. Nagy László: Dióverés » Virágot egy mosolyért vers. Földre, fejekre, kosárba kopog a dió-zápor, burkos dióra a gyermek kővel kopácsol. Már, mintha álmodnék, hallom zaját a jó örömnek, darálók forognak, diós mozsarak döngnek. Fagyban és nagy havazásban meg kell maradnunk jónak s tisztának is, hogy örüljünk csörgő diónak. Majd csorgó hó levén ring a picike dió-csónak, s lomb zöldül újra a füttyös sárgarigónak.
Dió pottyant a fejemre, a fele se tréfa. Le kell verni egyszeribe… Hol van az a létra? – Itt a létra! – szól Lacika, támasszuk a fának. Hosszú rúddal jól megverjük a diófa ágát. Kipp-kopp, kipp-kopp, hull a dió, tele van a pázsit, Feri fürge az ágakon egyre feljebb mászik. Kipp-kopp, kipp-kopp, hull a dió, vígan száll az ének, egyetlenegy zöld diót sem hagyunk mi a télre.
Szétosztotta a körtefa a fanyar vackort régen, nincsen levél a bokrokon, és pitypang sincs a réten. Minden lakó elrejtezett, Üres az erdő, árva. S a szélső fán egy tábla lóg: "Téli szünet van, zárva. " Kiss Benedek: Szüret Megüli a por a fákat, kondor hajat, szempillákat, megüli a pocsolyákat, leveleket, levélszárat. Piszkos az ég, piszok szürke: lomha ezüstpók bemássza. Roggyan ló és ember lába. Zelk Zoltán: Levél Nézzétek csak, mit hoz a szél, nem akármilyen falevél: nem itten hullt le a fáról, gólya küldi Afrikából. Nagy lászló dióverés vers. Gólya küldi a levelet, szél leejti falu felett, füstölgő kémény felkapja, gólyaírást elolvassa. A levélben mi is lehet? Elmondom én, figyeljetek: "Megérkeztem Afrikába, örök napsütés honába. Mégis, mégis csak azt várom: az idő tavaszra váljon, kis falumba visszatérjek, kéménytetőn rakjak fészket. " Petőfi Sándor: Ősz elején Üres már a fecskefészek Itt az eszterhéj alatt, Üres már a gólyafészek Tetejében a kéménynek... Vándor népe ott halad. Ott a messzeség homályin, Ott az égnek magasán.