Hogy miért bukott meg – ismét a motorról van szó – arra több elmélet is létezik, valószínűleg a kissé béna külső, a magas ár és a bugi hiánya együtt tették be a kaput. 2015-re ebből a háromból egyet megoldottak, a Crossrunner végre néz ki valahogy. Ráadásul nagyon helyesen nem az 1200-as Crosstourer arcát ültették át, hanem a VFR800F -ét, ledobták róla az értelmezhetetlen, burkolt talicskakormányt, amire egy nyomorult GPS-t sem lehetett feleszkábálni, a helyére egy igényes, változó átmérőjű – szaknyelven: kónuszos – kormány került, aminek a kiemelője ugyanúgy gumiágyazású, mint a Versys 650-en de ezen megrángatva nem mozog egy-egy centit minden irányba. Honda vfr 800 teszt 1999.co.jp. Végre: egy jó kónuszos kormány, amire fel lehet tenni mondjuk egy GPS-t Galéria: Honda VFR 800 X Crossrunner A hagyományos teleszkópvilla megmaradt, de az aljára már radiálisan rögzített Tokico féknyereg került, a blokkot pedig addig búbolták, míg nem találtak további négy lóerőt és 2, 2 Nm-t. Szépek a ledes indexek, jó a légies csőr, ami ráadásul a Crossrunnernél nem a suzukis iskolát követi, vagyis nem szimplán dizájnelem, hanem BMW-s stílusban funkciót lát el, levegőt vezet az olajhűtőre.
Ugyanígy érthetetlen a markolat – a fűtése tökéletesen működik, de az anyaga egyszerűen kenődik, újjal el tudtam volna gyúrni. Emiatt minta is már alig volt rajta – pedig a motorban mindössze 16 ezer kilométer volt. Honda vfr 800 teszt 1999 parts. Mennyire hitvány a markolat anyaga. Középtájon az a keresztirányú csík úgy jött létre, hogy megnyomtam az ujjammal - a puha és deformálódó anyagból egy szobrász mulandó, de érdekes alkotásokat hozhatna létre Galéria: Honda VFR 800 X Crossrunner Szintén silány a fényezés, de arra már fel voltam készülve – ugyanez az őrületesen jól kinéző flitteres matt fekete szín volt a CB650F-en is, ami egy délelőttnyi pályázás során teljesen kifényesedett azokon a részeken, ahol a combom hozzáért, ezen pedig a lelkes tesztpilóták ágyéka polírozta fel ott, ahol egyébként a tankpad szokott lenni. Hiába néz ki jól, ez sajnos kényes, ezért mind a CB-t, mind a VFR800X-et érdemes valami egyszerűbb, de strapabíróbb színben rendelni. De vannak jó dolgok is, ilyen a fordított LCD műszerfal, aminél fekete a háttér, a számok világosak – meglepő módon minél jobban tűz rá a nap, annál élesebben látszik, illetve ilyen még a hidraulikus kuplung, amit sok drágább motornál sem éreznek indokoltnak, pedig nagyon jó dolog.
A felfüggesztés nagyon precízen dolgozik, bizonyos mértékig magunkra is állíthatjuk, de nem olyan könnyen tekergethetjük, mint egy újabb túramotor esetében. A nagy súlyt meg is kell állítani, és a fékerőt egy ilyen tömegű motornál általában a negatívumok közé szoktam sorolni, a kombinált Nissin fékek viszont meglepően jól teljesítenek. Érezhetően nem egy sportmotor, sőt tesztmotorunkban ABS sem dolgozott (ami 2003-tól már elérhető volt a géphez), a kombinált fékrendszer viszont úgy is jól teljesített, ha csak az első féket használjuk. Természetesen a hátsó fékkel további fékerőt vethetünk be, de a Dual CBS rendszer magától is ad egy kis nyomást a hátsó fékre akkor is, ha csak az első fékkart húzzuk be. Nem fogunk sportmotorokkal viaskodni a Hungaroring célegyenesének féktávjában, de nem is fogjuk bálnának érezni egy sportosabb utcai csapatáskor. A gépen Pirelli Diablo Angel sport-túra abroncsok dolgoztak, amik nagyszerűen illenek a VFR karakteréhez! Végig kellő tapadást biztosítottak, és várhatóan az élettartamuk se lesz túl rövid.
Ez a legenda egyébként kicsit túlzás, a vezérlés váltásáról egy tört pillanatnyi torpanás, és az utána következő izgalmas üvöltés tájékoztat, mintsem a hirtelen veszedelmesen elszabaduló lóerők – még kanyar közepén sem volt különösebben stresszes a dolog. Egy ismerősöm mesélte, hogy még a '90-es években volt egy Yamaha XJ650 Turbója, amivel mindenki elesett a próbakörön, annyira hirtelen és gonosz módon érkezett meg az erő. Na, a VFR-nél ilyesmiről szó sincs. Az első VFR800X-et amolyan univerzális motornak szánták, volt hozzá ideológia és európai sztártervező is. Az már az én teóriám, hogy a japánoknak egyszerűen nem jön be, ha messziről igazolnak egy csatárt, egyszer itt volt Teofilo Plaza az első Crossrunnerrel, meg a Subaru mellényúlása szerencsétlen Andreas Zapatinas-szal, ez pedig elég minta, legalábbis ahhoz képest, hogy nem nagyon követem a gyári emberek életútját. Tehát az első VFR800X hiába volt jó motor, a sikertelenségének tökéletes szimbóluma, hogy Mesterházy Attila vett magának egyet.