Két napja halt meg, és a Roger Moore-ról róla szóló sztorikkal van tele az angol sajtó. Az Independent most közölt egy annyira aranyosat, hogy muszáj itt megosztanom. A sztori főhőse, már persze Moore mellett, egy Mark Haynes nevű forgatókönyvíró, aki a történet kezdetén, 1983-ban hét éves volt. A nagypapájával a nizzai reptéren várták a gépüket, amikor a kisfiú kiszúrta, hogy maga James Bond is ott várakozik. Megkérte a nagypapát, aki se Bondról, se Moore-ról nem hallott még, hogy jöjjön vele autogramot kérni. Moore kedves volt és adott nekik autogramot, de amikor Mark visszaülve megnézte, elhűlve látta, hogy nem James Bond, hanem valami Roger Moore nevű ember szignója került a repülőjegye hátoldalára. Addig nyaggatta a nagypapát, hogy visszamentek. Moore vette a lapot, odahajolt a kissráchoz, körbekémlelt, felvonta a szemöldökét, és halkan a fülébe súgta, hogy azért írta alá álnéven, nehogy Blofeld (a korai James Bond-filmek ikonikus főgonosza) rájöjjön, hogy ott járt. Mark tehát nem kapott James Bond-os szignót, de így persze még boldogabb volt, hiszen segíthetett hősének küldetése teljesítésében.
Roger Moore Moore 2014-ben Életrajzi adatok Születési név Roger George Moore Született 1927. október 14. London Elhunyt 2017. május 23.
IMDb Sir Roger George Moore 1927. október 14-én született Stockwellben, London egyik negyedében. Szegény családból származik; egyedüli gyermek. Indiai származású édesanyja háztartásbeli, édesapja rendőrként dolgozott. 15 évesen egy művészeti iskola hallgatója lett, s grafikus-animátorként került közelebbi kapcsolatba a filmmel. Röviddel a második világháború befejezése előtt a hadseregben is szolgált – hadnagyi rangban. Hazatérve a Royal Academy of Dramatic Art hallgatója lett. Példaképével, Stewart Grangerrel szerepelt együtt első játékfilmjében, a Cézár és Kleopátra (1945) című filmdrámában. Ezt követően számos dráma, kalandfilm és vígjáték következett (Amikor utoljára láttam Párizst, 1954; A király tolvaja, 1955; A szabin nők elrablása, 1961; Gyávák bandája, 1962), majd elnyerte Az Angyal (1962) című krimisorozat főszerepének, Simon Templar figurájának megformálási jogát. Pályája következő fontos állomása a legendás brit tikosügynök, James Bond szerepének elnyerése a soron következő 007-es filmekben: Élni és élni hagyni (1973), Az aranypisztolyos férfi (1974), A kém, aki szeretett engem (1977), Holdkelte (1979), Szigorúan bizalmas (1981), Polipka (1983), Halálvágta (1985).
Sok-sok évvel később, már felnőttként egy jószolgálati UNICEF-forgatáson Haynes ismét összeakadt a színésszel, és elmesélte neki, mi történt Nizzában. "Hát, nem emlékszem, de örülök, hogy találkozott James Bonddal" – válaszolta kedvesen Moore. A forgatás után a folyosón ismét összetalálkoztak. Amikor melléért, Moore körbenézett, felvonta a szemöldökét, és odasúgta: Persze hogy emlékszem, de odabent nem mondhattam semmit, bármelyik operatőr Blofeld embere lehetett!
Ebben a '76-os Fox-tévéfilmben a bűnüldözés királya New Yorkba utazik, hogy megakadályozza a gaz Moriarty ördögi tervét, aki meg akarja csapolni a világ aranykészletét. És ha ez nem lenne elég, Holmes összetalálkozik elveszettnek hitt, régi szerelmével, szép, ámde megbízhatatlan Irene Adlerrel is. 5. A kém, aki szeretett engem (1977) Ha az Élni és halni hagyni csak egy vicceskedő karibi krimi, akkor A kém, aki szeretett engem maga a nagybetűs Bond-film, minden 007-es történet alfája és ómegája! Ebben a filmben ugyanis minden benne volt, amitől igazán egy jó Bond-történet: egy sármos ügynök, sok egzotikus helyszín, egy menő szuperjárgány (Aston Martin helyett ezúttal egy tengeralattjáró-üzemmódra is képes Lotus Esprit), egy világuralmi terveket szövögető, őrült főgonosz (a harmadik világháborút egy víz alatti világban átvészelni kívánó Karl Stromberg) és a kötelező bikanyakú segédje (a közönségkedvenc Vasfogú). Ráadásul az új Bond-lány, a szovjet titkosszolgálatnak dolgozó Amaszova őrnagy (Barbara Bach) színre lépése örökre száműzte a franchise-ból a klisés és idegesítően buta, könnyen ágyba vihető kémnők karakterét.
Tavaly visszatért a kamera elé a Terápia című tévésorozatban, amelyben magányos nőt alakít, ahogy most. Gálffi László egy esperest alakít a filmben, aki meghal. A fiát Kristóf Márton játssza – Meggyőződésem, hogy valahol minden ember magányos, de ez a Janka azért mégsem annyira. Azt kifecseghetem, hogy kalandba keveredik az esperessel – mondta kacagva Csákányi, aki a film témáját, a szülők halála utáni felnőtté válást is a magáénak érzi. – Nem tudom elengedni a szüleimet. Erősen érzem, hogy velem maradtak, és hiszem, hogy figyelnek, és segítenek. Egy kicsit szerencsésnek is mondhatom magam, mert édesapám, Csákányi László hangját aránylag gyakran hallani a tévében. Ilyenkor mindig úgy érzem, mintha Kaposváron játszanék, ő pedig Pesten. Csákányi Eszter Jankát, a kemény nagynénit alakítja a filmben Gálffi Lászlót is új kihívás elé állították a készítők. – Negyven éve vagyok színész, de kísértet még nem voltam – mosolygott Gálffi, Zomborácz Virág (28) filmjének esperese. – A lelkész, akit alakítok, a történet elején egy ellenszenves ember, aki csak a halála után jön rá, hogy neki még dolga van a földön.
Gálffi László 2017 január 12. csütörtök, 7:41 Várkonyi Zoltán tartotta a pályán, 35 évesen teljesedhetett ki, disszidálnia kellett volna a nemzetközi filmes karrierért, de inkább maradt. Ám most egy kis görög szigeten szeretne kecskéket tartani. Gálffi László volt az InfoRádió Aréna című műsorának vendége. Az Inforádió cikkéből: "Negyvenöt éve vagyok színész, de biztosra nem tudom, hogy mi lesz aznap este. Annyi mindentől függ. Hányszor mentem le úgy, hogy na, most odateszem, most megmutatom. Aztán ott lent valami történik, elég a legapróbb dolog. Például soha nem felejtem el a Vihar bemutatóját egy kora nyári estén. Kint nagyobb vihar jött, mint bent a Shakespeare-nél, és ettől olyan rosszul lettem, hogy az első felében nem is voltam magamnál. Rendesen készültem, a szerep föl volt építve, de hét óra előtt pár perccel végigszáguldott Budapest felett egy vihar, és egyszerűen nem emlékszem semmire…" – mesélte Gálffi László. Fotó: Orlai Produkció 15 éve – alapítóként – tagja az Örkény Színháznak, előtte 25 évig a Vígszínház társulatához tartozott.
A Madách Színház Szerelmünk, Shakespeare fesztiválján futó Az én Shakespeare-em beszélgetéssorozat utolsó előtti vendégeként Gálffi László színművész az általa megformált koronás főkről mesélt. Az 1975-ben végzett színész még főiskolásként egy meglehetősen jelentéktelen szerepben került először közelebbi kapcsolatba Shakespeare-rel, amikor a Vígszínház 1974-es Antonius és Cleopatrájában a második követet játszotta. A fiatal Gálffi nem szerette a szerepet a kényelmetlen jelmez és a macerás testfestés miatt, ám ennek köszönhetően állhatott egy színpadra a férfi főszerepet megformáló Darvas Ivánnal. A művész Shakespeare-színészi karrierje tehát itt indult el, ám később olyan magaslatokba csapott, mint a Hamlet címszerepe, A makrancos hölgy Petruchiója vagy A vihar Prosperója. Gálffi mégsem ezekről beszélt, hanem a legendás szerző királydrámáiról, hiszen a színész karrierje során feltűnően sokat játszott királyt, cárt, dózsét, mindenféle arisztokratát és egyéb koronás főket – nem egyszer Shakespeare darabjaiban.