Hisszük, hogy az irodalom eszközeivel sikerülhet biztonságosabbá, gondtalanabbá tenni a gyermekek életét. A pályázatra olyan műveket várunk, amelyek nem kizárólag a bántalmazást mutatják be, hanem annak hátterét is, ezzel segítve a folyamat felismerését, megértését.
Mire van szüksége a testünkön keresztül a lelkünknek, minek a hiányától szenved? Ha erre rájövünk, elkezdhetjük ezt a hiányt pótolni. Nagyon gyakran az hiányzik, hogy jók legyünk magunkhoz. Amit mondani vagy leírni ritka könnyű (sokszor én is csak idáig jutok el), megvalósítani viszont sokszor irtózatosan kemény munka. Gyakran az hiányzik, hogy beszéljünk, a lelkünkben évek óta zajló csatákat kihangosítsuk, és elmondjuk valakinek. Ezt könnyű mondani, de ha valaki kiskorától arra volt kondicionálva, hogy ne higgyen a saját érzéseinek, ha azokat a környezete mindig semmisnek tekintette, akkor ez közel sem egyszerű feladat. Szeretem a gyerekem, csak kimutatni nem tudom. Sokszor szavaink sincsenek, igazán nem tanította meg senki az érzelmekről való kommunikációt. Azt hiszem, ez több generáción átívelő hiányosság a mi kultúránkban. Arról nem is beszélve, hogy gyakran olyan traumákat cipelünk magunkkal, amelyek elfojtva maradnak, esetleg nem is emlékszünk rájuk, éppen ettől viszont sokáig feldolgozatlanok maradnak, beszélni sem tudunk róluk, és betegítik a testet-lelket.
Mert a test gyakran a lelkünk közvetítőcsatornája. A testünk segélykiáltása vagy lázadása soha nem ellenünk van, hanem – Alice Miller szerint – "a legigazibb énünknek és életrevalóságunk erejének hiteles kifejeződése". Szintén erősen segíthetjük minden testi tünet gyógyulását, ha találunk olyan csatornát, amelyen keresztül megszabadulhatunk a felgyülemlett óriási érzelmi feszültségtől. Pszichológia magazin: A szülő ki nem mondott félelmeit is megérzik a gyerekek | hvg.hu. Fizikai szinten ilyen csatorna lehet a sport, lelki síkon pedig e gondjaink és főleg érzelmeink kibeszélése, kiírása, táncban, zenében vagy bármilyen művészetben való kifejezése. Hatalmas gyógyító ereje van annak, ha az érzelmi káoszt már nem a testünkben vagyunk kénytelenek raktározni, hanem találunk más kiutat. A lelki "nagytakarítás" hatalmas segítség lehet a testünk jelzéseinek megértéséhez, ezután pedig már könnyebb megadni neki azt, amire lehet, hogy gyerekkora óta sóvárog, és megvédeni mindentől, ami mérgezőn hat rá. Vagyis minden olyan kapcsolattól, amiben színlelni kényszerülünk, amiben nem működik a valódi érzéseinkről való kommunikáció.
De nagyon gyakran találkozni azzal, hogy ez a kötődés valamelyest félreértelmeződik, és a későbbi években inkább visszahúz ahelyett, hogy engedne. A kötődés, a szoros, bizalmi kapcsolat nem abban mutatkozik meg, hogy a szülő teljes egészében nélkülözhetetlen és pótolhatatlan a hétköznapokhoz, nem is abban, hogy a gyerek csak vele érzi igazán biztonságban magát. A biztonságos kötődés egy érzelmi kapocs, ami végigkíséri a gyerek egész életét úgy, hogy könnyíti és segíti azt. A szülő nem rátelepszik a gyerekére, sem állandó jelenlétével, sem elvárásaival, sem be nem teljesült álmaival, hanem érzelmileg rendelkezésre áll. Akkor és úgy, ahogy arra a gyereknek szüksége van. "Ha baj van, itt vagyok, ha szomorú vagy, elmondhatod, ha félsz, segíteni próbálok. " A biztonságos kötődés engedi és segíti a gyereket leválni, más kapcsolatokat kiépíteni, másokban is megbízni. Könyv: Átlátszó álarcok (Sebestyén Eszter). Engedi a gyereket próbálkozni, botladozni, tapasztalni, tanulni, megvívni a saját csatáit, csak akkor avatkozik közbe, ha tényleg szükséges, és mindenekelőtt arra törekszik, hogy a gyerek a saját életét élhesse, a saját életének főszereplője legyen.
Ha azt érzi, hogy sokat kell betegeskednie, mert az anyukája annyira szereti őt ápolni, és akkor érzi a legjobb anyának magát, amikor gondoskodhat róla, akkor garantáltan sokat lesz beteg. Ha a szülők közt kiélezett, feszült helyzet van, és ő azzal könnyítheti meg az életüket leginkább, hogy észrevétlen lesz, akkor még szinte a levegővételt is megtanulja visszatartani. Csendes lesz, halk, visszahúzódó, és rengeteg szükségletéről lemond a konfliktus elkerülése érdekében. Ha a szülők elégedettségéhez, és boldogságához az kell, lemond a gyerekkoráról, és minden szabadidejéről, hogy mindig mindenhol jól teljesítsen, erejét megfeszítve igyekszik tökéletes vagy még annál is jobb tanuló lenni. Ha a szülők mindenkitől ok nélkül, túlzottan féltik a gyereket, ha minden pedagógusban és más felnőttben csak a hibát keresik, és azt akarják bebizonyítani maguknak, hogy rosszak a gyerekükhöz, a gyerek inkább begubózik és elzárkózik más felnőttektől, csak hogy a szülei aggodalmát csökkentse. Inkább megfosztja magát a más felnőttekkel való bizalmi kapcsolattól.
Meglepett, hogy ez is Stephen King műve alapján készült. Szeszj 2020. március 8., 11:11 Wow nem gondoltam volna hogy ennyire tetszeni fog, sok jót halottam róla de valahogy én nem akartam megnézni. Már bánom mert ez a film valami mestermű, csodálatos volt, magával ragadó, és persze elgondolkodtató is. Sajnos a könyvet még nem olvastam de az is tervben van egy ilyen film után. Még mindig a film hatása alatt vagyok, teljesen elvarázsolt. A színészek huuu tökéletesek voltak, annyira lenyűgöztek. Igazából az egész film lenyűgözött. Ilyenkor bánom hogy ilyen filmeket nem néztem meg korábban. – Van valami itt belül, amit nem vehetnek el. Nem nyúlhatnak hozzá. Ami csak a tiéd. – Miről beszélsz? – A reményről. 2 hozzászólás sipiarpi 2016. december 5., 12:31 Azt hiszem ez az a film amihez nem kell ajánlót írni, elég ha megnézzük az imdb-t, vagy itt a snitt csillagjait és rögtön tudjuk nem hibázhatunk vele. A parádés alkotók – Frank Darabont (a Walking Dead tv-s atyja), Stephen King (a horror mestere igazán "meglepő" novellája) – és a főszereplő színészek játéka teszik mesterművé a mozit.
A remény Rendezte Herbert Blache Által termelt Maxwell Karger Írta Albert S. Le Vino (forgatókönyv) Alapján A Hope által Henry Hamilton és Cecil Raleigh főszerepben Jack Mulhall Marguerite De La Motte Forgalmazza Metró képek Kiadási dátum 1920. szeptember 7 Futási idő 6 tárcsa Ország Egyesült Államok Nyelv Csendes (angol intertitles) A Remény egy 1920-ban életben maradt amerikai néma komédiafilm, rendezője Herbert Blache, főszereplők Jack Mulhall, Marguerite De La Motte és Ruth Stonehouse. A Metro Pictures céggyártotta és forgalmazta. Cselekmény Amint egy filmmagazinban leírták, Michael Waltburn (Grimwood), a blackguard bérbeadó, üzleti célokra Milton Dudley nevét feltételezve, lányát Olive-t (Stonehouse) tartja szakmájának tudatában. A Remington hercegnővel (Kelso) egyezteti Olive társadalmi támogatását, és cserébe nem fogja végrehajtani a neki fennálló tartozást. Harold, Lord Ingestre (Mulhall), Lady Brenda Carylon (De La Motte) menyasszonya otthonában Olive találkozik Hector Grant (Elliott) társadalmi rake-vel.
A bíró megkérdezi tőle: milyen büntetést szeretnél rájuk mérni? Zain azt válaszolja: ne lehessen több gyerekük. A Kafarnaum – A remény útja nem lineárisan épül fel, hanem a tárgyalás közben elevenítik fel az eseményeket, amelyek a húga "eladásától" a börtönig tartanak. A bírósági jelenetekre főleg a játékidő elején és a végén fektet hangsúlyt a rendező. A köztes bonyodalom szinte teljes mértékben a szegénységről szól. Hogyan lehet élni nyomorban? Látjuk azt, hogy milyen trükköket találnak ki az emberek az életbemaradásért. És kiderül az is, hogy milyen álmaik vannak, milyen célok vezetik a mélyszegénységben élő embereket. Ez a szegmens többnyire rendkívül érzékenyen viszonyul a szereplőkhöz. Nadine Labaki libanoni rendezőnő akkor találkozott a főszereplőt játszó kisfiúval, amikor az mindössze 8 éves volt. A Szíriából elmenekült fiú 12 éves volt már, amikor a Kafarnaumot felvették. A forgatás csaknem fél évig tartott, és az önmagában nemes gesztus, hogy a felvételek a helyszíni gettókban készültek.
Akárhogy is történt, ahogy sok filmklasszikus, úgy ez is végül megtalálta a célközönségét, a szívmelengető börtönsztori pedig már hosszú évek óta tartja első helyét. A Hollywood-i akták következő részében A remény rabjai. A remény rabjai A történet A remény rabjai egy ártatlanul bebörtönzött könyvelő mindennapjait írja le több évtizeden keresztül a Shawshank Büntetésvégrehajtási Intézet falai közt, személyes kapcsolatain, barátságain, bántalmazásain, és az elítéltek életének megkönnyítését célzó törekvésein át az egyik legfantasztikusabb börtönszökésig, amit csak a Monte Cristo grófja óta láttunk, mindezt parádés szereposztában, a főszereplőt alakító Tim Robbins, valamint a jóbarátját játszó Morgan Freeman közreműködésével. A remény rabjai egy végtelenül visszafogott, mégis katartikusan érzékeny film, mely észrevétlenül mesél a remény sokszínűségéről, értékéről, a hozzá való ragaszkodás hatásairól, az erkölcsi és etikai szabályok zárt közösségen belüli átrendeződéséről, a barátság mindent legyőző hatalmáról, vagy a bajtársiasság felszabadító erejéről.
Amikor tényleg semmid nem marad már, amit elvehetnek tőled, csak az utolsó reménysugár. De azt nem adja olyan könnyen az ember. :) Ahogy az esőcseppek sírást varázsolnak az arcodra, de te mosolyogsz. Ahogy a nap első sugarai melegbe öltöztetnek, mégis kiráz a hideg. Egy fárasztó nap után egy jóleső, hideg sör. Egy kis zene. A Biblia, melyben tényleg benne van a megváltás. És a remény, ami jó dolog. Talán a legjobb. És mint tudjuk, semmi jó nem halhat el. Ilyen film ez. És ennél még sokkal, de sokkal több. 1 hozzászólás Pikachu 2018. augusztus 28., 20:04 Ez is egy olyan film, amit a tv-ben este 11-kor kezdenek el leadni, ezért soha esélyem sem volt ott megnézni. Csak halogattam, halogattam, mert ilyen kultikus filmnél azért mindig ott az emberben, hogy mi van ha mindenki isteníti, alapmű, de nekem mégsem fog tetszeni? Vagy talán azért is odáztam eddig, mert kell a tartalék az igazán jó filmekből. Hát túl vagyok rajta és tényleg nem csalódtam, bár talán a Halálsoron (1999) nagyobb hatással volt rám.
Feloldhatatlan dilemmák egész sora vonul fel, Anja kínlódik a gyógyszerek mellékhatásaival, elfehéredő ujjakkal kapaszkodik az életbe, miközben a fájdalom, a kimerültség, a rettegés belőle is kihozza a legrosszabbik énjét, tépik, szaggatják egymást Tomasszal, miközben kénytelenek teljes erőből összekapaszkodni. Mivel a forgatókönyv ennyire szaggatott és esetleges, viszont a történet ilyen mélyen személyes, a rendező erősen a színészeire, a két főszereplő kémiájára és Anja alakjának minél életszerűbb megrajzolására helyezi a hangsúlyt, azaz Andrea Bræin Hovig és Stellan Skarsgård hátán nyugszik a film súlyának igen jelentős része. Szerencsére gond nélkül megbírják, utóbbi rutinból hozza a tépelődő, idősödő művészember – karakterszerep –, előbbi pedig olyan kiszámíthatatlan, törékeny, lobbanó és kőkemény a halállal szembe nézni kénytelen Anja szerepében, hogy azért egy amerikai filmben már kinézne neki egy komolyabb jelölés. A mellékszereplők szintén üdítően életszerűek, érezhetően egy létező baráti kör létező alakjairól mintázott alakok ők, senki sem lapos, senki sem alibi-karakter.
Mindez mindenképp elismerést érdemel, de a megvalósítás kapcsán vannak jogosan felvetett aggályok: például a kisbaba megtalálása nélkül valószínűleg ugyanolyan működőképes lett volna a történet. A szegénységet bemutató szociodrámák a dokumentarista megközelítésből a szegénység-szabadság tengely irányába fejlődtek az utóbbi években. A filmművészek már nem pusztán bemutatni akarták a szegénységet az eredeti formájában, hanem kijelentették, hogy a mélyszegénység nem egyenlő a boldogtalansággal. Emlékezzünk csak a Gettómilliomosra, amely szinte kizárólag erre a gondolatiságra épült. Évekkel később Stephen Daldry Szeméttelepje nem érzékelte a filmművészetben zajló változást, így a nemes szándék ellenére a filmet szinte teljes érdektelenség övezte. A csúcsteljesítmény egyértelműen a Floridai álom volt, amely már tudatosan szakított a szánalomra építő narratívával. És így jutunk el a 2018-as cannes-i fesztiválig, ahol a megújult zsűri a Kafarnaum mellett két olyan mozit is meghívott a versenyprogramba, ami a mélyszegénység témáját tárgyalta: a leprásokról szóló, életigenlő road movie-t, a Yomeddine -t, valamint a japán Bolti tolvajokat.