Köszönöm!
Az utolsó, címadó versben olvashatjuk: "Amióta nagyvárosban élek, tudom, / hogy minden lehet igaz, és ugyanannak az ellenkezője is, / és bevallható, hogy ez nagy kísértés. / A történeteket, amiket elmeséltem másoknak rólad, / és amik nem is rólad, hanem a másokról szóltak, / szeretném végleg elfelejteni. " (70. Istent keresem reformatus hu 1. ) És ezzel együtt, megint csak: "esténként a képzelt világaimban / lopott zseblámpámmal sétálva világítottam rá / az elvi ellentmondásokra, / és ezeket meséltem el nektek " (u. o. ). Olyan, mintha az egész kötet, ha lineárisan nem is, de spirál formájában ide vezetne, ebben a versben kulminálna. A főhős egyszerre válik minden eddiginél átlátszóbbá, de minden eddiginél szilárdabbá, kontúrosabbá is: egy utolsó kikacsintás mellett bekövetkezik egyfajta önleleplezés. Első ránézésre semmi különös nem történik, "minden lehet igaz, és ugyanannak az ellenkezője is", ezt már jól ismerjük, azonban "bevallható, hogy ez nagy kísértés", itt mutatkozik meg először a posztmodern, karneváli létminőségen való felülemelkedés esélye, amennyiben a beszélő képessé vált fölé látni az "elvi ellentmondásoknak", és azokat, illetve a bármi-lehet-bármi bizonytalanságát nem abszolútumként, hanem puszta eszközként villantja fel.
Szabó Zsolt református presbiter vendégírásában a címben feltett kérdésre keresi a választ – egészen pontosan nem is keresi, hanem körbejárja, és remek érvekkel támasztja alá válaszát. Megéri-e kereszténynek lenni? Anyagias világban élünk, mi, keresztények, a világ pénzközpontúsága akaratunk ellenére beépül a mi gondolatainkba, megfontolásainkba is. Döntéseinket – ha meg is kérdezzük előbb Istent – sokszor inkább a létbiztonságot célzó gazdasági racionalitás, mint a Benne való bizalom alapján hozzuk meg. Mert, ugye, gondoskodnom kell a családomról, és magamról. A lelkemről, a testemről. A kertemről, a kutyámról, a papagájomról. A kocsimról, a cipőimről, a mobilomról. Az érmegyűjteményemről. Istent keresem reformatus hu 3. A porcelánjaimról. Meg a többi házi bálványról. Az csak nem olyan nagy baj, ugye, Uram? Jézus tudta, hogyan gondolkodunk, ezért számos alkalommal emlékeztetett arra, hogy az Úr gondoskodik az övéiről, ahogy az ég madarairól és a virágokról is (Máté 6. 26-34). Ez nem azt jelenti, hogy karba tett kézzel kell kísérteni az Istent, próbára téve őt, vajon megtart-e akkor is, ha én magam semmit sem teszek ezért.
Márkus Tamás azt írja, hogy alaptalan összehasonlítani a 30-as, 40-es éveket a mostani évekkel. Több kutató jelezte nekem, hogy nemcsak hogy nem alaptalan, de konkrétan ő az egyik, aki kimeríti ezt az analógiát annyiban, hogy hasonló hevességgel küzd egy mesterségesen kreált ellenségkép ellen. Keresek olyan magyar normális hiteles az előadót vagy keresztény youtube.... (…) Ezért írtam az ÉS-ben, hogy bizonyos jellemzők miatt a reformátusok fél lábbal már ott vannak a fundamentalista oldalon. Van, aki már mindkettővel. Nem jó érzés, amikor református lelkészek, teológusok az Infowars-t idézik, mint forrást, összeesküvés-elméleteket osztanak meg, vagy a Capitolium ostromát védik, még ha szofisztikáltan is, és kolosszális bálványoknak hódolnak állami pénzen. (…) A magam gyarló módján próbálok magam elé tűzni standardokat, és ezek között kiemelt helyre tűztem a zéró toleranciát a manipulációval, az egyház és az állam összefonódásával, az emberi méltóság lábbal tiprásával szemben. Legjobb tudásom szerint nem tűrhetem a krisztusi szeretetparancsok zárójelbe tételét, a szélsőjobboldali propagandabeszédet és egyes Szentírás-értelmezési hagyományok (ha úgy tetszik, a korszellem) abszolutizálását.
Isten áldjon meg minket az egyre tisztább isteni találkozásokkal! Ámen. Áldás, békesség! Zsoldos Tibor