A nagy várakozással éppen nem vágyott emlékmű suttyomban való felállítása után érthető várakozással lehetett elé tekinteni a hivatalos avatásnak. Különösen azok után, hogy áprilisban a kormányfő azt írta róla, hogy pontos és makulátlan. Márpedig, miután a felállításáról is ő döntött, a legkevesebb lett volna, ha személyesen avatja fel. Ez azonban elmaradt. Orbán Viktor nem avatta fel a szoborcsoportot a Szabadság téren. Alighanem most, hogy a fodrásza előtt kínossá vált parkolnia a frizuráját féltette az eseménytől. Félve attól, hogy az iránta érzett végtelen tisztelet a számára közvetlenül átadott tojáspakolásban nyilvánul meg. Márpedig igazán kínos lett volna Pannónia népszerű vezénylő csillaga számára, ha kénytelen a közvetlen kritikával szembesülni. Orbán Viktor tehát a rá jellemző bátorsággal nem jelent meg szobrot avatni. Helyette az MTI-hez juttatott el közleményt. A közmédia-ellátó hírcsatorna nem szól vissza, az olvasók pedig nem dobálnak tojásokat. Kanadai Magyar Hírlap – Orbán, a bátor? Megfutott!. A monitorjuk annál többet ér.
Így még csak le sem köpik. De ha mégis! Kit érdekel? Orbán Viktort nyilván nem, mert nem látja. A maga kis belső világában tehát ő lehet I. Feltsúthy Orbán Viktor, a népszerű. A bátor. A gerinces. A döntéseinek következményét bármikor nyilvánosan vállalni képes vezető. Amely utóbbi különben igaz. Akkor, ha a maga kis nyilvánossága személyre szóló meghívóval verbuválódik, TEK által ellenőrizve. De legalább is a CÖF-menetelők előszűrésén megméretve. A Szabadság tér pedig nem ez a nyilvánosság lett volna. Tehát Orbán Viktor, a bátor, elszelelt. Az elpottyantott nyilatkozatban pedig olyanokat közölt például, hogy ezzel a mű-nem-alkotással az " alkotmányos rendnek, az egykori áldozatoknak és ma élő magyaroknak tartozunk ". Mármint ők. A királyi többes. Orbán Viktorok. Mind. Meg a neki hajbókolók. Egymásnak. Az alkotmányos rendnek ott, ahol üzemen kívül helyezték az Alkotmányt, és a Kerényi-bérencek illusztrálta Alaptörvény az úr. Meg az egykori áldozatoknak. Hogyne. Akiket vágóbaromként tiszteltet az emlékmű feliratait megalkotó.
Abba viszont nem merünk belegondolni, mit jelenthet az adatlapján a "használt" minősítés.
McIntosh MB50 – Ropogós alma az USA-ból Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy elmondhatom, azok táborához tartozom, akiknek már van legalább egy készüléke a legendás amerikai gyártótól. Ennek ellenére ne gondolják azt, hogy ez a cikk eleve elfogult lesz mai látogatómról. A McIntosh idestova közel hetven éves (2019-ben lesz) fennállása már önmagában véve is igen szép teljesítmény. McIntosh MB20 Bluetooth adó-vevő egység – Audiophile Szalon – Exkluzív HiFi- és Házimozi rendszerek. Rajongótábora széles, a márkanév értéke pedig évről évre erősödik. A korai kilencvenes években egy időre japán tulajdonoshoz került a cég, egy olyan országba, ahol az audiokultúra igen-igen magas fokon űzött tevékenység. Az új cégvezető, Yutaka Oyamada első beszédében, amit az amerikai McIntosh munkavállalók felé intézett, szép gesztus tett: "Úgy szeretjük a McIntosh, ahogy van és nem kívánjuk megváltoztatni azt, ami ily sikeressé tette! " Ez a mondat, azt hiszem, mindent elmond arról, milyen fontos része is a hifinek a Mac. Mielőtt a tárgyra térnék, el szeretnék oszlatni egy kedves kis félreértést. Elterjedt városi legenda, hogy Steve Jobs, az Apple alapítója a cég korai szakaszában azért használta a számítógépei elnevezésében a Macintosh nevet, mert ő is nagy rajongója lett volna a hifigyártónak.
Van rajta sokféle hangszer és, amiért ide került, az a csodás énekhang. Átható, transzparens, a jelenlétérzet szinte tapintható. Az MB-50 részletezőképessége itt is tetten érhető, de a zene egységes keretbe van foglalva, nem élnek önálló életet a hangszerek. Olyan, mint egy jófajta amerikai izomautót vezetni. Tudjuk, hogy tengernyi ménes várja, hogy odalépjünk neki, de mi csak leengedett ablakkal, kilógatott kézzel krúzolunk, közben élvezzük a tájat és azt, hogy minket is megnéznek. Van ebben valami felemelő érzés, megtehetnénk, hogy uraljuk a zenét, de csak hagyjuk magunkat sodródni az árral. Végezetül egy kis rockzenével kínáltam meg, a Fleetwood Mac "Say you Will" lemezével. Erőteljes gitárhanggal, észbontó dinamikával csapott oda a McIntosh. A húrok vastag, húsos hangja az ember elevenébe vág, kézben tartja a sűrű folyamot, a hangzás stabil. Összeszedett, életteli, igazi energiabomba az amerikai készülék. Ajánlás Első próbálkozásra is sikerült kitűnő hangú streamert létrehoznia a McIntoshnak.
A Power Control be- és kimeneti csatlakozóin keresztül együtt vezérelhetjük bármilyen McIntosh előerősítő fokozattal vagy AV/processzoral. Itt nem a basszus mélységéről és a magas hangok kiválóságáról kell beszélni. Még akkor is, ha tudvalévő, a csöves erősítők nem a legjobbak a mély-basszus átvitelben ez itt egy High-End produktum, tehát meg van minden és nem lassú módon mint esetleg más "klasszikus" csöves erősítőknél. Jellemző a lábdob igen nehezen megvalósítható jellegzetes mély hangzása, ami megfelelő súlyú és feszességű, rövidebb lecsengéssel, ütőerővel. Különleges hatással volt rám egyfajta ritmika, ami nem éppen egy olyan hangzási jellemző, amit általában csöves elektronikákhoz szoktak társítani. Mégis, újra és újra játszani kellett egy sereg ismerős CD-t, hogy tisztában legyek a ritmus megvalósításával és a ritmizálási változatokkal. Semmi kétség: A McIntosh MC275LE egy nagyszerű végerősítő, ami pozitív hangzást és életérzést nyújt, miközben elkerüli azokat a dolgokat, melyek eltérnek a pontosságtól.