Walter Krämer: A világ csodái (Kossuth Könyvkiadó, 1977) - Földünk korai felfedezései Szerkesztő Fordító Kiadó: Kossuth Könyvkiadó Kiadás helye: Budapest Kiadás éve: 1977 Kötés típusa: Fűzött keménykötés Oldalszám: 210 oldal Sorozatcím: Univerzum Könyvtár Kötetszám: Nyelv: Magyar Méret: 25 cm x 20 cm ISBN: 963-09-0852-2 Megjegyzés: A könyv fekete-fehér illusztrációkat tartalmaz. Értesítőt kérek a kiadóról Értesítőt kérek a sorozatról A beállítást mentettük, naponta értesítjük a beérkező friss kiadványokról Fülszöveg E cím földünk korai felfedezéseinek történetét rejti. Nem véletlenül írtuk azt, hogy felfedezéseink története, hiszen bolygónkat az emberiség több ízben is felfedezte. Az előző kötetben. "A messzeség titkai"-ban az előemberek tétova szétáradásától, a Föld birtokba vételétől egészen odáig kísértük nyomon a felfedezéstörténetet, amikor merész tudományos fantáziájú ókori tudósok, egy Arisztarkhosz, de különösen Eratoszthenész arra vállalkozott, hogy kiszámítsa a föld nagyságát.
Azonban ezt az időtartamot egyetlen ókori forrásból merítik, Hérodotosztól. Csakhogy Hérodotosz sem volt egykorú, sőt időben közelebb van a jelenkorhoz, mint a piramisépítő királyokhoz. Ez az adat mindenképpen csak feltételezés részéről vagy azok részéről, akiktől hallotta. Az piramis éptésének korában az építőmunkások egyszerű közmunkát végző parasztok voltak, akiket részben toboroztak, részben más közmunkákról (csatornaásás, útépítés, stb. ) vezényeltek át. Az óbirodalmi egyiptomi férfi büszke volt arra, hogy részese lehet a nagy síremlék felépítésének, amit a Hufu-piramisban elhelyezett felirataik is egyértelműen mutatnak. A munkáscsoportokat szintén paraszti származású, tapasztalt munkavezetők irányították. A szakmunkákat (kőfaragás, bányászat, falazás) fizetett szakemberek végezték. Megtekintések száma: 158
A szobrokat a polinéz telepesek faragták, többségüket 1250-1500 között. A moai szobrok az elhunyt ősöket jelenítik meg, emellett úgy tartják, hogy a korábbi vezetőket is megtestesítik. A legmagasabb moai Paro, mely majdnem 10 m magas volt és 75 tonnás. A szobrok egészen addig álltak, míg az európaiak először eljutottak a szigetre, de a legtöbbjüket később döntötték le a klánok közti viszályok során. Ma kb. 50 moai található a Húsvét-szigeteken vagy másutt, múzeumokban. 8 Taj Mahal A Taj Mahal egy hatalmas, fehér márványból épült mauzóleum, mely 1632-1653 között épült a mogul uralkodó, Shah Jahan parancsára, az ő kedvenc feleségének tiszteletére. A Taj egyike a legjobb állapotban megőrzött, építészeti értéket képviselő síremlékeknek, mesterműve a mogul építészetnek s az egyik legszebb világörökség. Könnycsepp az örökkévalóság arcán – ezzel a becenévvel is szokták illetni a műemléket, mely valójában egy építészeti komplexum. A fehér márvány kupolás mauzóleumban számos egyéb épület található, medencés és ornamentikus kertekkel, virágzó fákkal és bokrokkal.
A parasztok durva vászonból varrott ruhában jártak, a hűbérurak és a városi felső réteg öltözéke pedig gyapotszövetből és selyemből készült. Egy középkori jobbágy általában nem engedhette meg magának, hogy új ruhákat vásároljon, ezért saját maga számára készítette el mindennapi viseletét. A parasztok mindazonáltal megtalálták a módját, hogy mégis hogyan kövessék az előkelőbb rétegek öltözködését. Különféle csatokat, öveket és egyéb kiegészítőket bármelyik éves vásáron tudtak venni, azokat pedig előszeretettel viselték is. HETÉSI FÉRFI ÉS NŐI VISELET – Muravidéki Magyar Értéktár. Középkori ábrázolásokon gyakran láthatunk különféle szolgálókat, amint egy függőlegesen osztott, kétszínű ruhát viselnek. A ruhadarabot a korban "mi parti" néven ismerték, és színei általában a szolga urának rangjára, illetve címerének színeire utalnak. Fejfedők a középkorban Kalap vagy valamilyen más fejfedő viselése a haj eltakarása céljából alapvetőnek számított a középkorban nők és férfiak körében egyaránt. A fejfedő stílusa a többi ruhadarabhoz hasonlóan jelezte viselőjének társadalmi jogállását.
A milánói udvarra a kulturáltabb, mélyebb értékű, diszkrétebb és nehézkesebb, míg a Firenzei udvarra a friss, vidám pompa volt jellemző. A XV. században, Ferrará ban, Bologná ban, Velencé ben a fejedelmi udvarokban az itáliai asszonytípusra a gondtalan, henyélő, kecses üres életet élő asszonytípus volt a jellemző. A testápolás és a jó táplálkozás mellett az édes semmittevés volt osztályrésze az arisztokrata hölgyeknek. Ezt jól szimbolizálja ruhájuknak legfontosabb kiegészítője a művészi ékesítésű csecsebecsés legyező. A XVI. század végén már összehajtható formában jelenik meg. Öltözködéskultúra | Sulinet Tudásbázis. Általában aranyláncon csüngött a római, Ferrarai, Torinói, Nápolyi dámák derekán. A velencei hölgyek, mint ahogy mindenben teljesen egyéni divatot teremtettek, ragaszkodtak a tollas ódivatú legyezőhöz. Siena, Ferrara, Brescia, Milánó, Róma városában egyöntetű divat szerint öltözködtek az itáliai hölgyek, bő szoknyához rövid uszály társult, finom csipkeszegéllyel ellátott kézelő, nyakbodor. A velencei nők feltűnően túlzó módon öltözködtek, az arisztokrata hölgyek a kurtizánok öltözködését vették át.
A legtöbb rend esetében a következő lépcsőfokok léteznek: – jelöltidő – noviciátus – szerzetesség • Ezek időtartama rendenként változhat (a jelöltidő általában 1-2 év, a noviciátus 2-3 év az esetek többségében). • A lovagi tornák a lovagok számára lehetőséget teremtettek arra, hogy békeidőben is művelhessék a bajvívást, s bizonyítsák effajta tudásukat. A párbajok tétje sok esetben élet vagy halál volt. A küzdelmek kezdetben szabályok nélkül folytak, melynek eredménye hatalmas vérontás lett. Apróhirdetés Ingyen – Adok-veszek,Ingatlan,Autó,Állás,Bútor. Emiatt később írásban rögzített szabályokat fogalmaztak meg, melyek biztosították a kiegyenlített küzdelmet. Lovagi tornák • A klasszikus lovagi párharcok mellett voltak csoportos küzdelmek, illetve bábuval vívott harcok is. A két lovag közötti küzdelem általában lándzsával vagy karddal történt. A vesztes lovag átadta a győztesnek fegyvereit és páncélját. A győztes pedig váltságdíjat kért a legyőzöttért, melynek értéke a legyőzött lovag iránti tiszteletével volt arányban. • A székesegyház vagy katedrális általában a püspök vagy érsek rezidenciájához közel áll.
Hetési női viselet. (Fotó: KBM) Ehhez a régi típusú viselethez kapcsolódott a hetésiek bonyolult hajtogatási móddal elkészített, ősiséget és előkelőséget sugárzó, számos európai párhuzammal rendelkező, fehér női fejrevalója, a pacsa, amely valódi kultúrtörténeti érdekesség. Rengeteg párhuzamot mutat a mediterrán vidékek középkori eredetű lepelkendőivel. A vasárnaponként újra és újra nagy gonddal felvarrott hajkontyra az asszonyok kis kontyfá t, azaz káplit helyeztek, erre került a színes kasmír fejkötő, amelyről a tarkón hosszú fehér, horgolt vagy csipkés végű pántlika csüngött alá. A női viselet fontos kelléke volt a kézbevaló hímzett kendő is. A vállkendő alatt viselt, a nyak körül kerek szabású, bokrosujju ing kézelőin a piros gyári szőttes szalag melletti hímzett szoritut a 19. század közepén még főleg fehér bujtatásos és kevés piros laposhímzéssel varrták ki. Télen az asszonyok itt is egyenes szabású, szűkujjú vászoninget viseltek, mely fölé meleg ködmönt, testhezálló dolmányt és színes mellénykét vettek magukra.
A hetési férfiak pitykegombos, gyér zsinórzatú mellényt viseltek és ritkán mutatkoztak kalap, főként pörgekalap nélkül. Templomba, vásárba vászon- vagy bőrtarisznyát vittek magukkal, amiből az I. világháború előtti időszakban nem hiányozhatott a pipa és a meggyújtására szolgáló tűzcsiholó acél, a kova és a tapló. A fehér vászonöltözetet a II. világháború után fokozatosan kiszorította a fekete posztó vagy szövet ünneplőruha, amely már a mezővárosi szabók munkája volt. A hetési női viselet A hetési női viseletek legrégebbi, rekonstruálható korszakát a háziszőttes-vászonból, kézzel összeöltögetett egyszerű szabásvonalú ruhák alkották. Ezt a gyári gyolcsból készült gazdagon hímzett váll- és fejkendő egészítette ki. A fehér gyolcs vállkendőt, a mellkötű kendüt kezdetben csak fehérhímzés, később kevés piros, majd kék laposhímzés élénkítette. Alul kanavász vászonból varrott lájbiszoknyát viseltek, amire 3-4 alsószoknyát húztak. Az apró hajtásokba szedett vászonszoknya, a kikliny előtt még fehér kötényt viseltek.
A reneszánsz öltözködésben megjelenik az egyén szabadsága, a művészetek szeretete. Az észak-itáliai városok válnak a korabeli divat középpontjává, a széles és színes anyagválasztéknak köszönhetően. Az alapanyagok között újdonság a csipke. A ruhák díszítése selyemfonallal, arany és ezüst szálakkal, drágakövekkel, gyönggyel történik. A női öltözetre jellemző a magasított derékvonalú felsőruha, szögletes vagy íves kivágással, a fűzős felsőrészhez uszályos szoknyát varrtak, harangosan szabták a szoknyákat, hajtásokkal bővítették. A reneszánsz kor férfi öltözékben az itáliai volt a legnemesebb. A magas nyakú zekét övvel a derékra szorították, hajtásokkal bővítették lefelé. Gyakran díszítették az alját szőrmével vagy szövött szegéllyel. A feszes harisnyanadrágot a derékon található övhöz erősítették. Mind a férfi, mind a női viseletre jellemző volt a cserélhető ruhaujjak használata. A női öltözetben szalagokkal rögzítették a ruhához, ami lehetővé tette az alatta hordott ing kivillanását. Az olasz reneszánsz [ szerkesztés] A mesés fényű firenzei udvar mellett a milánói udvartartás kábulatba ejtette az egész divatvilágot.
A kor kedvelt darabja volt a manteau nevű kabátruha. A felsőruha redőzött és félrecsapott volt, nehéz anyagból készült, uszályban végződött. A felsőruha gazdagon díszített, elől V-alakban fűzött volt. A ruhaujj könyökben szabott és csipkével gazdagon díszített volt. Idővel a ruhaujj hajtókája kisebb lett. A női divat ismét változásokon ment át, habár a fűző maradt, divatba jött viszont a bő, kényelmes kismama viseletre hasonlító öltözet. A ruhák csak ritkán álltak csupán felsőrészből és zárt szoknyából, a hölgyek inkább a nyitott formát kedvelték. A fűző most már nem a keblek eltakarására, hanem azok kihangsúlyozására szolgált. Továbbá szívesen viseltek köténykéket is, melyek a legdrágább anyagokból készültek. A dekoltázs egyre nagyobb lett. A szoknyák terjedelme is jócskán megnőtt és újra divatba jött az abroncsszoknya. Ezek a ruhák legkevésbé sem voltak alkalmasak munkavégzésre, így a hétköznapin emberek sokkal praktikusabb ruhadarabokat hordtak, de még mindig utánozták az arisztokrata viseletet csak leegyszerűsített formában.