Megismerve a Romanoff familíát az az érzés bújkál bennünk a filmről kijövet, hogy az új Fekete Özvegy nem fogja megváltani a Világot, hisz túl sok ismert képjegyet lopott az Amerika kapitány: Tél katonájából, azonban, mint egyedüli film, jól megállja a helyét a Marvel univerzumában. Egy dolgot viszont jól megtanul az egész Világ… mégpedig azt, hogy miképpen kell fővárosunk nevét helyesen kiejteni! Kritika: Kovács Ferenc # Bruce 10 dolog, amit nem gondoltál volna Scarlett Johansson-ról Forrás: Filmezzünk! Bővebben az eredeti megjelenési helyen
Scarlett Johansson nyolcadszor – és jó eséllyel utoljára – visszatért Natasha Romanoffként. Amikor egy film különösképp hányattatott sorssal és jócskán késve érkezik meg a mozikba, akkor az a legtöbb esetben nem kimondottan jó ómen. Tulajdonképpen csak a Brad Pitt féle Z világháború jut eszembe szabályt erősítő kivételként, mert az is elég gyengének tűnt látatlanban, ám végül egy kellemes kis mozi kerekedett ki belőle. Szóval a helyzet az, hogy én csípem Scarlett-et, és a Fekete Özvegy lazaságát is, de… nem is tudom hogyan kellene ezt diplomatikusan leírnom… szóval nem tartozik a kedvenc Bosszúállóim közé, és nem feltétlen akarom leírni, hogy azért nem, mert egyszerűen felesleges… de kénytelen vagyok. Ettől függetlenül nem zavart egy pillanatig sem, de a jelenléte számomra abszolút súlytalan (biztos emlékeztek a poénra az Agymenőkből, hogy Indiana Jones teljesen felesleges volt a Frigyládában, mert nélküle is ugyanaz történt volna elejétől a végéig…. nos Natasha esetében is ugyanezt érzem).
Előbbi félszívvel hozza a papírvékonnyá koptatott hősnőt, sőt többször vigyorgásmaratonokkal fárasztva adja tudtunkra, mennyire nem fűlik már a foga az egész parádéhoz. Eközben a Lady Macbeth és a Fehér éjszakák jellemformálásban cseppet sem utolsó sztárjának az egysorosokat pufogtató karakán akciócsaj szerepe jutott. Öröm lehetne az ürömben Budapest kulcshelyszínné nemesítése, de a Népszínház utca vagy a Budai vár posztszocialista utcáin dübörgő tankos akciójelenet is csak a Fekete Özvegy zagyvaságait húzza alá, így, akárcsak a Vörös veréb ben, jobban szórakozhatunk némi helyszínfelismerő vetélkedővel, mintegy unaloműzésként. Shortland néha mintha rádöbbenne, hogy sokkal komolyabban is vehetné a mesét, így feminizmussal, szabad akaratot béklyózó patriarchátussal bíbelődik. A Végjáték ban odavesző Johansson-hősnő kezéből pedig látványosan az újgenerációs Pugh kezében landol a staféta, mi több, komplett Özvegy-kémuniverzum születik. A rendező erőfeszítései azonban hiábavalók az ocsmány CGI-jal, összeomló épületekkel, digitális kaszkadőrökkel rombolt zárópillanatokban, amelyek valódi feszültség helyett csak unott ásítást préselnek ki belőlünk.
Munkát vállaltam a Csokonai Színház énekkarában, és az első komoly visszacsatolás az volt, amikor Kocsár Balázs karmester úr és Vidnyánszky Attila, a színház akkori igazgatója bizalmat szavaztak nekem, és A végzet hatalma című darabban megkaptam Melitone szerepét. Két áriában és egy duettben is meg tudtam magam mutatni. Szerencsémre ezt az előadást hoztuk a Nyári Zenei Fesztiválra az Operaházba, így ott is felfigyeltek az alakításomra, nagy sikerem volt. Fodor Beatrix és Haja Zsolt Forrás: az Operaház Facebook oldala Mekkora változást jelentett elköltözni Debrecenből, ahol nemrég Az év művészének jelölték, és az Operába szerződni, Budapestre? A Magyar Állami Operaház Magyarországon a legek legje. Ha oda meghívnak valakit, aki ezzel a pályával akar foglalkozni, ennek a műfajnak a szerelmese, nem kérdés, hogy azonnal eleget tesz a felkérésnek. Így voltam ezzel én is. Sokként ért a megtiszteltetés, ugyanis egyből a bariton operairodalom egyik csúcsát, A sevillai borbély címszerepét, illetve a Carmen torreádorát, Escamillót énekelhettem.
Az opera olasz eredetű szó, dalművet jelent (másként: dramma per musica). Vokális-hangszeres drámai színpadi műfaj, melyben a szerepeket éneklik. Az opera három-négy, ritkábban egy, kettő vagy ötfelvonásos, többnyire nyitánnyal kezdődik. A 16. század ismert műfaja, a hangszerkísérettel ellátott egyszólamú ének, a monodia egyre bővült rövidebb drámai jelenetekkel (intermezzo), míg a század végére létrejött az első mai elemeket is magában foglaló operaelőadás. A középkori Firenzében a 17. század legelején, mint hangszerekkel kísért énekbeszéd volt ismert. A század elején a velencei opera virágzott, megkezdődött a recitativo és az ária szétválása, mely végül a nápolyi operában különült el egymástól teljesen. A 18. század során az olasz vígopera és a vidám és komoly jeleneteket felvonultató úgynevezett semiseria életképesebbnek bizonyult a komoly operánál, erre jó példát jelentenek Mozart művei. A 19. században ugyan az olasz opera egyeduralma teljes, de kialakulnak a nemzeti operák is. Franciaországban időközben a nagyopera élte virágkorát, míg Németország a 19. században valóságos opera-nagyhatalommá nőtte ki magát, így például Richard Wagner nevéhez fűződik a drámai kifejezés erősítése is az ún.
A XV-XVI. század stíluskorszaka, a reneszánsz - ahogy a szó jelentése is mutatja (renaissance, rinascimento) -, újjászületés volt a tudományok és a művészetek terén. Újra fölfedezték az ókor tudományos és művészeti emlékeit, értékeit, s ezek által inspiráltan dolgoztak a kor neves alkotói. Az Európában akkoriban leggazdagabb terület, az észak-itáliai államok nyújtották a legtermékenyebb talajt mindehhez. Létrehozták az első múzeumokat, elkezdték lefordítani a latin és görög nyelvű irodalmat, rendszerezték a görög zene fellelhető írott emlékeit, hangnemeit, hangsorait, és az egyszólamú hangszerkíséretes éneklésre fókuszálódott a figyelem. Az addig népszerű többszólamú motetták (egyházi téma, latin szöveg) és madrigálok (világi téma és nemzeti nyelvű szöveg) mellett megjelent a monodia műfaja, mely egy énekszólamból és akkordikus hangszeres kíséretből tevődik össze, melyben a szöveg határozza meg a zenét, ellentétben a másik két műfajjal, ahol a szöveg sokszor szinte elenyészik a polifonikus és kontrapunktikus zenei szövetben.
A főváros tulajdonába vett épület 1940-től a Magyar Művelődés Házaként működött, immár programszerűen a népművelés feladatával megbízatva. Ez a gyakorlatban továbbra is befogadó szerepet jelentett: a Nemzeti Színház és az Operaház előadásai éppúgy műsoron szerepeltek itt, mint nótaestek vagy sportünnepélyek. 1944 novemberétől pedig egy rövid hónapig a Kolozsvári Nemzeti Színház menekülttársulata tartott itt előadásokat. A háború végét követően a Városi Színház moziként nyitotta meg kapuit, és a vetítésekhez utóbb nívós varietéműsor is kapcsolódott. 1948-tól azután újra visszatértek ide a színházi és operaelőadások, a klasszikus koncertek. 1949-ben Kaufmann Oszkár építész tervei szerint átépítették a színházat: a nézőtéri ülőhelyek száma 1819-re csökkent, és érdemi kísérlet történt az akusztika javítására, melyet végül tíz évvel később, a Kotsis Iván nevéhez köthető átigazítás oldott meg, a világ egyik legjobban hangzó termét megteremtve. Az immár Köztársaság téri játszóhely 1951-ben került a Magyar Állami Operaház fennhatósága alá, s 1953-ban vette fel az Erkel Színház nevet.