Először rendőrök – Gepárd Géza, Medve Medárd –, majd a "fejes", Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon képében. Zordonbordon be akarja tiltani a vidámságot, bukfencezést, de az erdőlakók jókedve felülkerekedik rajta ( Bikfi-bukfenc-bukferenc). Következő kísérlete, hogy a rejtélyes "pomogácsok" érkezésével riogatva fossza ki őket, majdnem sikerrel jár: egymás ellen fordulnak, Dömdödömöt mint belső ellenséget ki is kötözik egy fához, mígnem megváltóként hazaérkezik Mikkamakka, s ráébreszti őket: a Zordonbordon által követelt kincsek ők maguk, sajátos tulajdonságaikkal, nincs hát más dolguk a "pomogácsok" fenyegetése ellen, mint megőrizni önmagukat – ki is kergetik Zordonbordont az erdőből. A felnőtt olvasó ráismerhet a kétosztatú világ "eredetijére": Zordonbordon és társai a szocialista (és bármilyen más) elnyomó hatalom képviselői, akikkel szemben a zárt térbe visszahúzódók mint afféle erdei menekültek (belső emigránsok) próbálják megőrizni méltóságukat, függetlenségüket, önmagukat. A Négyszögletű Kerek Erdő az összetartozás, az egymásra utaltság, a kitartás – végeredményben a feltétel nélküli szeretet meséje (nem véletlen, hogy a szereplők korántsem tökéletesek, mindenkinek akad jellemhibája, fogyatékossága).
mesejáték A gyerekkönyveket általában felnőttek írják. Egyrészt jól van ez így: ha gyerekek írnák, tele lennének mindenféle képtelenséggel, nem győznénk kapkodni a fejünket, ahogy olvassuk őket, ráadásul alighanem a helyesírás is okozna némi sopánkodnivalót, nem is beszélve – ó, borzalom! – a külalakról. Arról pedig, hogy mit mívelnének a büdös kölkei minden gyerekkönyvek legfontosabbik részével, a tanulsággal, jobb nem is beszélni. Másrészt viszont egyáltalán nincs ez így jól: ha belegondolunk, alig akad olyan ikonikus gyerekkönyv, aminek ne felnőttek volnának a szereplői. Legfeljebb a főszereplő gyerek itt-ott: gondoljunk csak Róbert Gidára a Micimackóból, aki jóindulatúan, bár némi szkepszissel, mint jóságos atya a lüke kölkeit, vezetgeti át az angol gentlemaneket és viktoriánus kékharisnyákat az élet forgatagán; vagy Alice-ra, Csodaországból, aki elképedve csóválja a fejét a felnőttek ostoba trükkjei láttán. A Négyszögletű Kerek Erdő lakói, ezek a félig állat-félig ember, illetve teljesen csodalények is felnőttek – kivéve talán Vacskamatit –, de ők legalább kiviselkedik.
.. volna tanulsága a Négyszögletű Kerek Erdő történetének, hát ez lenne: hogy a gonosz nevetséges – és minél inkább fenekedik a gonosz, annál nevetségesebb. Ami tanulságnak, lássuk be, elég veszélyes: de szerencsére nincs tanulsága a történetnek, illetve történeteknek, ezek csak történetek, amelyek megestek – vagy majdnem megestek, ami olyan, mintha meg is estek volna. A gyerekkönyveket általában felnőttek írják. Egyrészt jól van ez így: ha gyerekek írnák, tele lennének mindenféle képtelenséggel, nem győznénk kapkodni a fejünket, ahogy olvassuk őket, ráadásul alighanem a helyesírás is okozna némi sopánkodnivalót, nem is beszélve – ó, borzalom! – a külalakról. Arról pedig, hogy mit mívelnének a büdös kölkei minden gyerekkönyvek legfontosabbik részével, a tanulsággal, jobb nem is beszélni. Másrészt viszont egyáltalán nincs ez így jól: ha belegondolunk, alig akad olyan ikonikus gyerekkönyv, aminek ne felnőttek volnának a szereplői. Legfeljebb a főszereplő gyerek itt-ott: gondoljunk csak Róbert Gidára a Micimackóból, aki jóindulatúan, bár némi szkepszissel, mint jóságos atya a lüke kölkeit, vezetgeti át az angol gentlemaneket és viktoriánus kékharisnyákat az élet forgatagán; vagy Alice-ra, Csodaországból, aki elképedve csóválja a fejét a felnőttek ostoba trükkjei láttán.
A történet elbeszélője csupán az első fejezetben hőse a mesének, ekkor E/1-ben mesélve a történetet vezeti be az olvasót a Négyszögletű Kerek Erdőbe, majd a mindentudó narrátor nézőpontjára vált át a szerző és a szövegen kívülről meséli el a szereplők kalandjait. A történet hőseit Mikkamakka vezeti a hétköznapi világból a mesei erdőbe. A zárt erdei világ emlékeztet A kisfiú meg az oroszlánokban helyszínül szolgáló kertre, mely a képzelet és a mese szabályai szerint működik, és csak különleges meghívással lehet eljutni oda. Az erdőlakók (Bruckner Szigfrid, Ló Szerafin, Aromo, Vacskamati, Nagy Zoárd, Szörnyeteg Lajos és persze Dömdödöm) mindannyian különös, különc egyéniségek, akik arra kényszerülnek, hogy a hétköznapi világban el nem ismert értékeiket az Erdő zárt világában éljék meg. Aromo és Ló Szerafin történetében ráismerhetünk a mindent uniformizáló, szűklátókörű, elnyomó diktatúra vonásaira. A nyúlfutás mintája a teknősbéka lesz, míg a kék színű csodalovat (lócsodát) pedig a csodára vak, dilettáns hivatalnokok "lószínűre" akarják átfesteni: "… az emberek nem hisznek a csodákban, a kék lovakban meg még kevésbé. "