De nem mondhatok semmit, mert művem nem látható. Az a lényege, hogy nincs. Kötetei sorozatosan nem jelennek meg az olvasók gyönyörűségére. Nemrégiben dicsőséges napom volt: akkor nem jelent meg századik kötetem. Bennem is van hiúság, nem tagadom. Ritkán pihentem. Ha valahol féligkész gondolatokat, tisztázatlan ötleteket vetettek papírra, én ott voltam és közbeléptem. Szemmel tartottam minden gyanús eredetű szöveget. Sokszor bizonytalan, homályos mélységekből jöttek a szavak. Bőven és forrón buggyantak elő, mint a gejzírek. Néha kétségbeesetten tolongtak kifelé, mint menekülő emberek egy beomló bányából. Izzóak voltak, követelők és fegyelmezetlenek. El akarták árasztani a papirost. Igazi tigris akartam en. Nem ismertek akadályt és nem ismertek törvényt. Sikoltoztak és ujjongtak, mint a bacchánsnők, akik széttépték Orfeuszt. A mélyből jöttek, és rendetlenek voltak. Csupa fájdalom voltak és csupa élet. Sajnáltam, szerettem és töröltem őket. "Az élet nem minden; és a fájdalom nem minden – szóltam hozzájuk. – Az őszinteség nem minden.
Nekem már nagyon távoli tantim a világ. Levettem róla a kezem. Mosolyogva gondolok arra az időre, mikor lakkcipőben és frakkban álltam a dobogón, s kezemben egy hosszú nádpálcával mutogattam a villanygömbökkel világított térképet. Most újra szénával bélelem a cipőm, és rénszarvasbőrt terítek a sátramra. Kását rágok. A kása nem jó ízű, de becsületemre jobb ízű, mint az angol butaság. Az angol butaságot pedig egy időben határozottan imádtam. Ez valahogy dekoratív és kedves volt. Igazi tigris akartam mai. Hozzátartozott a családi élet melegségéhez. Semmi se oly költői, mint egy buta lady merev, kék üvegtekintete. Nálunk nagyon sokan kizáróan a butaságból éltek. A nők asztalfutókat hímeztek, horgoltak, pamutfonalat gombolyítottak belőle. Hosszúra nyúlt a fonál. Senki se tudja, hány méterre, hány mérföldre nyúlt. Igaz, a butaság is hosszú volt. A férfiak pályafutása benne szunnyadt. Szerettem ezt a szellemet, a gyermekkorom szellemét, a spiritus familiaris -t, minthogy igazi angol vagyok. Tollseprővel leporolta a képeket, motozott a sarokban, festett selyemre, égetett fára, teát főzött, dalolt, bélyeget, cigarettapapírt gyűjtött, lombfűrészelt, de megmaradt a helyén.
Annyira megszerettem, a színei annyira megbabonáztak, hogy már eszembe jutottak a bolond költők is, akiket egyensúlyozott lelkem annyira megvetett valaha, a hasonlatfaragók, a csepűrágók, a verskotyvasztók, és magam is úgy gondolkozom már, mint ők, ezek az isteni nyavalyatörősek. Múltkor láttam az eget. Almazöld volt, s mint egy aranygombos, kedves, ódon cukorszelence borult a hósíkra, erre a finom porcukorra, amelyben csak mi mászkáltunk, kis fekete legyek. Gyenge a hasonlat? Akkor dobjátok el. Különben is nekem nem az eget kell felfedeznem, hanem a földet. Hogy ráadom-e a fejem, arról még gondolkozom. Azt sem tudom, visszatérek-e. Elindulván, az emberiségnek akartam hírt vinni egy új világról, a tudományt akartam gyarapítani ringy-rongy adatokkal. Igazi tigris akartam 2. Mit nekem ma az emberiség. Az emberiség ─ és mindenekelőtt ti, angolok ─ rosszul viseltétek magatokat. Nem érdemlitek meg, hogy új csatateret szerezzek nektek. Ha célhoz érek, akkor majd megállapodom, és élek fókazsíron, halon, jeges vízen, állati módon.
Ismétlem, hasonlatot használtam, a hasonlat pedig sohase jelent azonosságot. Ha a lámpára azt mondom, hogy olyan, mint a nap, az nem jelenti azt, hogy a lámpa azonos a nappal. Sőt éppen a lámpa és a nap különbözőségét jelenti. E különbözőség által azonban gyarló emberi elménk, mely mindig hasonlatokban gondolkozik, rájön arra, hogy milyen tulajdonképpen a lámpa. Tanár úr kérem/Szeretem az állatot – Wikiforrás. A nappal megvilágítjuk a lámpát, vagy megfordítva. Általában a Magyar Múzsa cikkírója úgy ír, mintha a gyakorlati, alkalmazott esztétikában már minden kérdés régen el lenne intézve és nem kellene örömmel fogadni minden jó szándékú kísérletet, mely a mai szegényes, szerinte "tudományos" rendszert kitágítja és elmélyíti. Odáig megy, hogy tanulmányomat "kirohanás"-nak nevezi. Ez ellen tiltakozom. Engem mindig a feladatom iránt való szeretet és a munkám fontosságával szemben érzett alázat vezet, mikor tollat veszek kezembe.