Egy komolyabb összetűzés után Dorkát táborozni küldik, hogy a levegőváltozás jobb belátásra bírja. Dorka persze eltökéli, hogy hazaszökik folytatni a szabotázst, csak az angyali táborvezető, Eszter fifikás módszereinek hála marad a táborban. A kezdeti ellenségeskedés után lassan barátokat szerez, akik a gonosz mostoha elleni tervében is segítik. Fentiek közepette Dorka és a további szereplők időről időre dalra fakadnak-táncra perdülnek, az El a kezekkel a papámtól! ugyanis egy musical. Bár ne tennék, bár ne lenne az. Az utóbbi hetekben mozikba és streamingre érkezett, első rangú filmmusicalek – Tick, Tick… Boom!, West Side Story – mellett ugyanis a minőségbeli zuhanás, amit az El a kezekkel a papámtól! mutat, még nyilvánvalóbb, mint amilyen önmagában lenne. De ha ezektől elvonatkoztatunk, és csak saját műfaján belül vetjük össze a filmet az elődökkel, akkor sem fényesebb a helyzet: a zenés mesefilmek-rajzfilmek frontján ugyanis a versenyt olyan nagypályásokkal kellene felvenni, mint a Disney, a Pixar, a DreamWorks és a többiek – és bár a dolog nem lenne lehetetlen, de ennek a filmnek ez a küldetés látványosan nem sikerül.
Amint korábbi kritikánkban írtuk, a filmes kultúrateremtés szempontjából is égető szükség volna egy közös mítoszokból és hősökből építkező, szilárd egzisztenciájú középosztályos karaktereket felvonultatni képes, valamint világos értékrenddel bíró magyar legendáriumra. Persze adódik a kérdés, hogy a hazai alkotók miért épp olyan giccses műfajokat igyekeznek mindenáron meghonosítani, mint a romantikus komédia és a musical. Az imént sorolt feltételek nélkül ugyanakkor a legtöbb műfajban lehetetlen dolgozni. Az El a kezekkel a papámtól! sem tudja magyar közegbe helyezni történetét, és műfajából adódóan találni benne idegesítő elemeket (főleg mézes-mázos jellege és több ízben nívótlan zenei betétjei miatt kárhoztatható a film), mégis nyugodt szívvel ajánlhatjuk gyerekeknek és családoknak. Dobó Kata második rendezése sajnos nem más vagy nem több, de becsületére legyen mondva, nem is sokkal kevesebb, mint egy kortárs élőszereplős hollywoodi gyerekmese. (A kép forrása: Port)
És nincs is ezzel semmi baj. Annyi szemét kavarog körülöttünk, hogy muszáj valamibe kapaszkodni, ha máshogy nem megy, legalább hazudjunk magunknak egy szép világot. Aztán ezt lehet jól és lehet rosszul is csinálni, bár ha valóban meséről van szó, akkor úgyis a gyerek véleménye a döntő, a moziba a szülő ilyenkor muszájból megy, és ha szerencséje van, ő is ugyanolyan jól szórakozhat, mint a sarj. Éppen ezért teljesen felesleges és káros dolog az előfeltételezés, hogy az El a kezekkel a Papámtól! tűzrevaló, mert giccses, túltolt, habos-babos, émelyítő, slejm, és így tovább, tehát nyilvánvalóan egy rakás szar. Dobó Kata filmje tényleg agyoncukrozott és giccses, igen, még slejm is, de csak emiatt ne bántsuk, hiszen az ilyen filmeknek is helyük van a világban. Kategóriáján belül az El a kezekkel a Papámtól! jó néhány dologban remekül teljesít. Aztán van, amiben nem, de a jószándék még a bénázásokban is érezhető, egyetlen kivétellel – Csobot Adél, mindjárt te jössz. Lakner Artúr Édes mostohája instant klasszikus, generációk könyvespolcán biztos helye van, és ebből a regényből merített a film, de olyan lazán kezeli az alapanyagot, hogy inkább ihletforrásként illő megjelölni.
A jelmezek, a díszletek, a helyszínek, a szín- és látványvilág, valamint a fényképezés és a CGI hiába ütnek meg egy színvonalat, ez ahhoz kevés amit el szeretnének adni velük. Marczinka Bori tehetsége nem kérdés, igazán kár, hogy szerepe szerint egyetlen cél vezérli, Viola eltüntetése. A többi gyerekszínész aranyos ugyan, de inkább csak felmondják a leckét. Bokor Barna jól hozza a munkájának élő, szerelemtől vak ügyvédet, Pálmai Anna sütkérezik a szerepben, Elek Ferenc, Gubás Gabi, Pindroch Csaba, Zsurzs Kati, Járai Máté és Nagypál Gábor megcselekedik, amit megkövetel a haza, Csobot Adél pedig bájos és sokat mosolyog, amikor éppen nem énekel. Szerencsésnek mondhatom magam, mert bár az ötvenhez közelítek, a szüleim jó egészségnek örvendenek. Nem tudom, hogyan dolgoztam fel volna, ha gyerekként bármelyiküket is elveszítem, valószínűleg én is egy képzeletbeli világba menekültem volna. Szentül hiszem, hogy mindaz, amit látunk, a gyermeki elme szüleménye, ennek a számlájára írtam a logikai és dramaturgiai bakikat, a következetlenséget és az innen-onnan összeszedett meséket (nem csak a klasszikusokat) is.
Ugyan már, ez nem számít spoilernek, minden tündérmese ezzel végződik. A forgatókönyv szépen felsorakoztatja az ilyenkor kötelező sablonokat, de Horváth András Dezső nem erőltette meg magát, nem tud sok eredetiséget felmutatni. A karakterek sincsenek kibontva, mindegyiket készen kapjuk, amelyik némi magyarázatra szorulna, arról sem tudunk meg semmit, de egy ilyen klisékkel operáló filmbe még ez is belefér, hiszen ezekben a csillámporos történetekben úgysem érdemes lélektanilag precízen felépített, árnyalt szereplőket keresnünk. (Persze inkább forgatókönyvírói lustaságról van szó, de mert alapvetően értéket keresek a filmben, inkább azt mondom, ez sem a világ legnagyobb problémája. )
A lírikus epilógja 1903 júniusában keletkezett, Babits legkorábbi verseinek egyike. Első kötetének, a Levelek Írisz koszorújából című kötetnek záró darabjaként jelent meg 1909-ben. Babits dőlt betűvel is kiemelte. Egyfajta költői utószóként funkcionál a kötetben. Babits Mihály: A lírikus epilógja (elemzés) – Jegyzetek. A kötet nyitó versének, az In Horatium nak ellenverseként is olvasható, mivel mindkét szöveg arra kérdez rá, hogy lehetséges-e a művészi megismerés, és hogy ki lehet-e kifejezni a megismert tárgyat. A lírikus epilógja erre a kérdésre más választ ad, mint az In Horatium. Azt állítja, a világ megismerhetetlen és kifejezhetetlen, mivel a szubjektivitáson (az alanyiságon), az egyéni nézőponton nem lehet túllépni. Látható, hogy Babits több szempontból is megvizsgálta a témáját, mindig az ellenkezőjét is végiggondolta annak, amivel foglalkozott. Kétféle, egymásnak ellentmondó választ is adott ugyanarra a kérdésre, de ez a két válasz nem oltja ki egymást, hanem megmutatja, hogy több alternatíva is lehetséges, többféle válasz is adható a bölcseleti irányú kérdésekre.
De alakuljon bármi bármiképpen, bármikor, az végsősoron is csak ő lehet – ezt mondja ebben a versben a szerző. Csak egy a bökkenő: miért van az, hogy néha tízmilliók is képesek ugyanúgy érezni ebben a csodálatos nyelvben. Ha például a magyarságához fűződő szeretetéről tesz vallomást a költő. Vagy akkor, ha bensőségesen megszólítja Istent, amikor ősi fohászaink hangját is képes megidézni. De még csak akkor is, ha a saját érzéseiről fog úgy beszélni, mintha az közügy lenne. Hogy is van ez? Lírikus epilógia elemzés. Be vagyok zárva saját börtönömbe, a társaimtól elzárva érzem magam? Akkor meg hogy lehet az, hogy néha érzem: ez a költő bizony helyettem szól a legszentebb érzéseimről... Olyankor én vagyok ő a közös magyarságban, a közös imáinkban, az ő személyes életében? Vagy ő lépett ki mégis saját börtönéből, és megtalálta bennem a testvérét? Penckófer János
A versben megjelenik a Schopenhauer-i filozófia (A világ, mint akarat és képzet) Az utolsó szakaszban a lírai én mint börtön, mint ómega, alfa, mint alany, tárgy jelenik meg. Nekem azért tetszik ez a vers, mert miközben olvastam furcsa mód megmozdult bennem valami. Az érzelmeimre hatott ez a vers.