Gyártó: Cafe Frei Modell: Nicaraguai dohány-kávé, szemes, 125g Leírás: A dohány-kávé Nicaragua fűszeres, füstös, latin ízeit csempészi irodájába, otthonába. A közép-amerikai országban a dohányleveleket lédús almareszelékbe áztatják, amiből egynapos pihentetés után krémes esszenciát főznek. A kávészemeket ebbe a sűrű krémbe forgatják bele, hogy minden egyes szem átvegye az egzotikus dohányízt és a különleges illatot. Nicaraguai dohány-kávé – 125 g - CAFE FREI Webshop - shop.cafefrei.hu. Kiszerelés: 125g Így is ismerheti: Nicaraguai dohány kávé szemes 125 g, Nicaraguaidohánykávészemes125g, Nicaraguai dohány kávé, szemes, 125g, Nicaraguaidohány-kávészemes125g, Nicara guai dohány-kávé, szemes, 125 g Galéria
A dohány-kávé Nicaragua fűszeres, füstös, latin ízeit csempészi a lakásunkba. A közép-amerikai országban a dohányleveleket lédús alma-reszelékbe áztatják, amiből egynapos pihentetés után krémes esszenciát főznek. A kávészemeket ebbe a sűrű krémbe forgatják bele, hogy minden szem átvegye az egzotikus dohányízt és a különleges illatot. Frei Café Nicaraguai Dohány-kávé 125g termékről 7 értékelés Értékelés: 5 / 5 Anonim – 2022-01-01 Ízletes – 2021-07-15 Tökéletesen ízletes zamatos finom! Zsuzsa Városi – 2021-06-25 Imádom, mint ahogy az összes Frei kávét. Márta Venczelné dr Kis – 2021-03-15 férjem kedvence – 2020-05-11 Anyu kedvence. Hága Judit – 2019-12-29 Tökéletes! Nem dohányzóként kissé tartottam tőle, de igazán különleges íz, amit kaptam! mdsca13 – 2019-04-10 Kaptam egyszer ajándékba. Rendkívül finom, főleg azoknak lehet kedves az ízvilág, aki vízipipában szívott kétalmás dohányt. Egy az egyben ugyanolyan.
A kiszállítási díj országszerte egységesen 990 Ft, és 20. 000 Ft vásárlási kosárérték felett pedig INGYENES!
A következőképpen interpretálta a verset egy ötéves kislány. Szó szerint idézem: "Ez a vers a halálról szól. Ha meghalunk, sírba tesznek minket, de a lelkünk a mennyországba kerül. " Polla anyukája elmondta, hogy a gyerekeket szerinte ebben a korban már erősen foglalkoztatja a halál gondolata. Kétség sem merült fel benne azzal kapcsolatban, hogy jó-e ilyen témájú verset hallania egy óvodás kislánynak, örömmel olvasta fel neki a verset. A másik tesztalanyom, Bálint anyukája másképpen vélekedett: "Szülőként azt gondolom, elég nyomasztó gondolatokat ébreszt ez a vers. Szomorú, hogy nincs valami megnyugtató válasz-szerűség a végén. Egyébként is ebben az életkorban kezdi őket foglalkoztatni az elmúlás és halál gondolata, kezd kialakulni a hozzátartozók elvesztésétől való félelem. Ezt már Bálinton is észrevesszük. Úgy gondolom, hazudni nem kell, tudnia kell, hogy egyszer mindannyian elmegyünk. Nem szabad viszont hagyni azt sem, hogy ez a félelem eluralkodjon rajtuk. Ez a vers nem az érzelmi feszültség enyhítését, levezetését, sokkal inkább a serkentését segíti, s akinek nincsenek ilyen félelmei, annak talán pont ezzel fészkeli be magát a gondolataiba.
Vagy egyszerűen túl fiatalok ehhez? És aztán bekövetkezett a csoda. Egy olyan osztályba tértem be, ahol Ady Endre költészete került a terítékre. A költővel való ismerkedés során arra kértem a tizenegyedikeseket, hogy ki-ki hozzon egy olyan verset, ami neki tetszik. Lapozgassanak a verseskötetben, és válasszanak olyan verseket, amelyek szerintük szépek, amelyek megszólítják őket, amelyek egy kicsit róluk is szólnak. A tapasztalatom azt súgta, hogy sok-sok szerelmes verset fogunk aznap hallani, elvétve egy pár ugar-verset és új-verset. De nem ez történt. Huszonnégy vers a halálról szólt. Huszonnégy a huszonnyolcból. Úgy hangzottak el ezek a versek, mint akik tényleg teljesítették a házi feladattal járó kötelességüket, kiválasztották, elhozták és felolvasták azt, ami szerintük szép. És róluk szól. Tizenhétévesen a felnőtteket meghazudtoló komolysággal olvastak a halálról. Huszonnégyen a huszonnyolcból. Ezen a decemberi órán nem kellett fegyelmezéssel tölteni az időt, nem osztottak meg semmilyen kalandot közben, nem jutott eszükbe, hogy kikérezzenek óráról, vagy bosszantsák egymást.
Ami a napokat illeti, öt verset mutatunk be a halálról, amelyet Mario Meléndez chilei költő írt (Linares, 1971). Élvezd őket!
(Kosztolányi Dezső temetésén) A sír felett szitál az őszi köd, korán van még és íme este lett. Sötét egünkre lassan színezüst koszorút fon a súlyos fáklyafüst s felrebbenő madár fenn sírdogál! A lélek oly ijedt és lebbenő, akár a hűs, könnyűszárnyu felleg, melyre forró csillagok lehelnek. A test pihen vermében hallgatag, rögök nyugalmas sorsát éli lenn, szétoszlik, szomjas gyökér felissza s zöld lobogással tér ujra vissza, törvény szerint! s oly szörnyü, szörnyü így, mi egy világ volt, kétfelé kering! vagy bölcs talán? a holttest tudja itt. Őrizd Uram, a lélek útjait.
Jött a halál, hogy elsöpörjön minket A föld szinéről, jött a döghalál, Reánk lehelte rothadó lelkéből Azt sátándühhel a gonosz király. Tombolt a vész irtóztató erővel A végitélet végórájaként, És ím mi élünk még és nem halánk meg, Csak meghajoltunk, de el nem törénk! Él a magyar még, áll a hon, s hol egykor Olyan halotti volt a hosszu csend, Minő zajt üt most ott a harcoló kard! Minden csengése egy világra cseng! Oh népem, eddig önmagad se tudtad, Hogy létezel, s most tudja a világ: Utósó voltál, s íme a legelsők, Most még ők is bámulva néznek rád. Melyik magyar nem szégyenlé előbb hogy Sors átkából magyarnak született? S melyik nem büszke most reá, hogy isten Kegyelméből e nemzet tagja lett? Méltóbb vagy a legdrágább koszorúra, Mint bárki más, méltóbb vagy igazán; Oh hol keressek, hol lelek virágot, Dicső fejedre illőt, szent hazám? De béfejezve nincsen még a munka, Amelyet néked béfejezni kell. Csak félig van még a csomó elvágva, Mit szét kell vágnod kardod élivel. Majd akkor illet a koszorú téged, Ha e munkát végkép bevégezéd, S akkor nem én foglak megkoszorúzni, Hanem az egész nagy emberiség!
Arra gondoltam, hasznosabb lenne igazi gyerekeken tesztelni ezeket a verseket, hiszen ezek a versek nem nekem, nem a felnőtteknek szólnak. Hiába kezdeném el elemezgetni a képeket, a vissza-visszatérő motívumokat, vagy azt, hogy hogyan szólal meg a versek beszélője az egyes szövegekben. Kit érdekel? Megkértem a nagynémémet, olvasson fel két verset a cserfes, hiperaktív keresztlányomnak, az öt éves Pollának, figyelje a reakciókat, és kérdezze meg, mit gondol, mennyire tetszik neki a két szöveg. Az egyik teszt-vers, a Mi lesz a hóval című volt: Mi lesz a hóval anya, mi lesz a macimmal, hogyha meghalok, velem jöhet vagy egy másik kislánnyal alszik, és a biciklim majd nélkülem gurul tovább, és zöld lesz vagy átfestik, ha már nem kell nekem, és öreg leszek, mint a tata vagy még gyerek, és mi lesz a hóval, az is hullik tovább, és kik hógolyóznak az utcán, ha én nem leszek, és tényleg nem leszek, vagy leszek valahol, és hol lesz az a valahol, ahol nem leszek, és miért halok meg, ha olyan jó játszani veletek.