James Gunnt, miután egy ezeréves Twitter-bejegyzés miatt kipenderítette a Marvel és a Disney A galaxis őrzői harmadik részének rendezői székéből, a Warner gyorsan kapott az alkalmon és leszerződtette, hogy rázza gatyába a lassan egy évtizede a saját útját kereső, megtépázott DC-filmuniverzumot. A tárgyalások során nem csak az hangzott el, hogy a neves képregénykiadó bármelyik hősét – még Supermant is – mozivászonra adaptálhatja, hanem az is, amire a legtöbb rendező egész élete során hiába vár, és ami manapság, a folyton folyvást a kreativitást gyilkoló hollywoodi stúdiórendszerben egyre ritkább: azaz, hogy gyakorlatilag azt csinálhatott, amit csak akart. Az alkotói szabadság pedig kifejezetten jól sült el. 2022 hirek 24 - Elrendelte a fegyveres erők bevonulását Kelet-Ukrajnába Vlagyimir Putyin. Gunn, tőle nem meglepő módon nem valami nagy formátumú karaktert választott, hanem egy olyan, piti gazemberekből, számos defektustól nyűglődő szociopatákból álló csapatot, akikkel a Warner egyszer már befürdött. A The Suicide Squad – Az öngyilkos osztag anyagilag ugyan nem ment nagyot (ebbe azért bejátszott a vírushelyzet is), kritikailag viszont az eddigi legsikeresebb DCEU-film lett.
Ugyan vannak fellángolásai a Warner Bros. -nak és a DC-nek, elég csak a régmúltból visszaemlékezni a Wonder Woman első részére vagy a Shazam! -ra, valójában nem csak koherens moziverzumot nem képes a két stúdió felépíteni, de önálló próbálkozásaival sem sikerül komolyabb közönségsikert elérnie. Legutóbb pont a Wonder Woman folytatása csúszott nagyon félre, ahogy a Zack Snyder-féle Igazság Ligájának monstrum változata sem hozta azt, amit a rajongók vártak volna. Így nincs abban semmi meglepő, hogy a Disney-nél évekkel ezelőtti, minősíthetetlen Twitter-üzenetei miatt egy időre kegyvesztetté vált James Gunnra azonnal lecsapott a Warner Bros. Gunn teljesen szabad kezet kapott, ő pedig nem meglepő módon nem valamelyik jól ismert DC-hőst, hanem a DC képregényes univerzumának söpredékét, nagybetűs seggfejeit választotta témának. A The Suicide Squad – Az öngyilkos osztag le sem tagadhatná, hogy nagykanállal zabálja A piszkos tizenkettő alapjait, miközben egyszerre emlékeztetett a Feláldozhatókra, csak ezúttal szuperhősös hacukába öltöztetve fröcsög az agyvelő, hullanak az antihősök, illetve repkednek az egysorosok.
Technológiailag a Bandersnatch egy tökéletes termék: egyrészt egy a kevés olyan szórakoztatóipari termék közül, amit képtelenség ellopni, hiszen maga a formátum a tartalom. Másrészt pedig a Netflix felülete ideális erre a marhaságra, a szolgáltató már így is telerakja a képernyőjét nem organikus feliratokkal (amivel például át lehet ugrani egy sorozat stáblistáját, vagy újra lehet kezdni egy musical egyik dalát), úgyhogy amikor felkúszik a fekete a kép aljáról, hogy megjelenjenek a lehetőségeink, akkor nem tűnik annyira idegennek. Persze a cselekmény megáll tíz másodpercre, hirtelen egy szünet lesz ott, ahol nem biztos, hogy kellene, de ez tényleg a formátum hátránya. A Black Mirror stábja ráadásul a történet folyását nagyon cselesen oldotta meg. Ha rosszul döntünk, akkor nem kell újraindítani az egész Bandersnatchet, hanem két lehetséges út van: vagy kapunk egy lehetőséget arra, hogy egy előző dilemmától folytassuk, vagy pedig Stefan felriad az ágyban, és joggal hihetjük, hogy ami történt, csak egy rossz álom volt.
De minek? Úgyis csak bambulni szeretünk A téma túlontúl érdekes, hogy ne ragadja meg a fantáziánkat, ugyanakkor pedig igencsak elrugaszkodik a valóság talajától. Persze a filmművészet oly sok meglepő újítással előrukkolt már, az interaktív film viszont habár egyfajta szórakozásként létezhet, sosem tud majd domináns műfajjá válni. Egyrészt képtelenség ezt a hagyományos értelemben vett filmnek venni, másrészt üzletpolitikailag sem megtérülő. A nem túl szerteágazó sztorilabirintusból álló Black Mirror: Bandersnatch- nek ötórányi anyaga került végül bele a végleges filmbe, így képzelhetjük, hányszorosa lehet ez egy rengeteg burjánzó lehetőséggel felöltött interaktív film esetében. Olyan nagy vállalkozás, amit nem tudna egy stúdió tartani. A nézők felől is ott viríthat egy gátló tényező. Ezt egyébként maga a Bandersnatch mondja ki, habár nem egyenesen a szemünkbe: az ember bármennyire is azt gondolja, hogy irányít és befolyásol, tulajdonképpen csak egy csavar a gépezetben, amit sokkal nagyobb csavarhúzók forgatnak ide-oda.
S mihelyst saját kezünkbe akarjuk venni a szórakozásunkat azon túl, hogy kiválasztjuk a nekünk tetszőt, ráeszmélünk, hogy nekünk ez kényelmetlen: az átlagember leginkább bambulni szeret, nem pedig választási lehetőségeken agyalni. Mindenesetre a Black Mirror története habár messze pocsékabb, mint zseniális elődei, és az interaktív forma is zavaróan kiforratlan, újra megmutatta, hogy mire lenne képes a mozgókép. A derült égből villámcsapásként belénk hasító felismerés pedig az, hogy még ha az interaktív film elterjedése esetén azt is hinnénk, hogy "urai" vagyunk a filmeknek, tulajdonképpen még mindig az interaktív film befolyásolná a társadalmunkat, benne mindenkit, aki választás elé kerül. Az nem szabad akarat, ha választási lehetőségeket tesznek elénk. Ijesztő, nemde? Borítókép: Charlie Simms / Dívány
A film aznap veszi fel a fonalat, amikor Stefan megy egy nagysikerű szoftvercéghez megmutatni a demóját. A cégvezető rögtön ráharap a lehetőségre, és máris megkapjuk az első Nagy Döntést: az irodában akarjuk fejleszteni a játékot, vagy inkább otthon? Az egyik választás rögtön az eredményezi, hogy a játék bukás lesz, és otthon szomorkodhatunk. A cselekmény újraindul, de olyan, mintha több résztvevő is tudná, hogy ezen egyszer már átmentünk. A történet megy tovább, és akkor hogyan választunk: az irodában maradunk, vagy hazabumlizunk? És ez csak egy sok-sok döntésből, amit meg kell hoznunk a film során. Technológiailag a Bandersnatch egy tökéletes termék: egyrészt egy a kevés olyan szórakoztatóipari termék közül, amit képtelenség ellopni, hiszen maga a formátum a tartalom. Másrészt pedig a Netflix felülete ideális erre a marhaságra, a szolgáltató már így is telerakja a képernyőjét nem organikus feliratokkal (amivel például át lehet ugrani egy sorozat stáblistáját, vagy újra lehet kezdni egy musical egyik dalát), úgyhogy amikor felkúszik a fekete a kép aljáról, hogy megjelenjenek a lehetőségeink, akkor nem tűnik annyira idegennek.
A véleményemet úgyis ismeritek. Nem egy, és nem is kettő "Wow! "-élmény volt benne. Szóval a Bandersnatch-et lesz, aki egy lapozgatós könyv höz hasonlítja, amik itthon többek között a Kaland-Játék-Kockázat sorozatban jelentek meg, mások pedig azokhoz az interaktív videójáték okhoz, amiknél olykor klikkelni kell egyet a képernyőre. (Általában két választási lehetőség van, mindössze kétszer fordul elő ettől eltérő megoldás. ) Az igazság valahol a kettő között van. Ugyanis pár bemelegítő, randomnak tűnő kérdés után elég sokszor választási lehetőséget kapunk, hogy a főhős mihez kezdjen, és bizony a döntéseivel elég komolyan befolyásolja a fő történetet. És elég hamar kiderül, hogy vannak rossz döntések. Én sokáig nem futottam beléjük, de már a legelején elő lehet csiholni egy nem túl jó, antiklimatikus befejezést vagy akár meghalásokat, azonban nem kell attól megijedni, hogy "végig kell szenvedni" magunkat a már látott történeten azért, hogy lássunk mást is, a Bandersnatch a narratívába nagyon ügyesen beépítik a visszatekercselést úgy, hogy az olykor ne is tűnjön csalásnak.