Garai Gábor: Jókedvet adj! - YouTube
Garai Gábor: Jókedvet adj Jókedvet adj, és semmi mást, Uram! A többivel megbirkózom magam. Akkor a többi nem is érdekel, szerencse, balsors, kudarc vagy siker. Hadd mosolyogjak gondon és bajon, nem kell más, csak ez az egy oltalom, még magányom kiváltsága se kell, sorsot cserélek, bárhol, bárkivel, ha jókedvemből, önként tehetem; s fölszabadít újra a fegyelem, ha értelmét tudom és vállalom, s nem páncélzat, de szárny a vállamon. S hogy a holnap se legyen csupa gond, de kezdődő és folytatódó bolond kaland, mi egyszer véget ér ugyan – ahhoz is csak jókedvet adj, Uram.
Garai Gábor: Jókedvet adj 2009. 01. 02 Jókedvet adj, és semmi mást, Uram! A többivel megbirkózom magam. Akkor a többi nem is érdekel, szerencse, balsors, kudarc vagy siker. Hadd mosolyogjak gondon és bajon, nem kell más, csak ez az egy oltalom, még magányom kiváltsága se kell, sorsot cserélek, bárhol, bárkivel, ha jókedvemből, önként tehetem; s fölszabadít újra a fegyelem, ha értelmét tudom és vállalom, s nem páncélzat, de szárny a vállamon. S hogy a holnap se legyen csupa gond, de kezdődő és folytatódó bolond kaland, mi egyszer véget ér ugyan - ahhoz is csak jókedvet adj, Uram.
Jókedvet adj, és semmi mást, Uram! A többivel megbirkózom magam. Akkor a többi nem is érdekel, szerencse, balsors, kudarc vagy siker. Hadd mosolyogjak gondon és bajon, nem kell más, csak ez az egy oltalom, még magányom kiváltsága se kell, sorsot cserélek, bárhol, bárkivel, ha jókedvemből, önként tehetem; s fölszabadít újra a fegyelem, ha értelmét tudom és vállalom, s nem páncélzat, de szárny a vállamon. S hogy a holnap se legyen csupa gond, de kezdődő és folytatódó bolond kaland, mi egyszer véget ér ugyan – ahhoz is csak jókedvet adj, Uram.
S hogy a holnap se legyen csupa gond, de kezdődő és folytatódó bolond kaland, mi egyszer véget ér ugyan – ahhoz is csak jókedvet adj, Uram. Számomra ma ez volt RULEZ!
Kit tegnap itt gyöngeség bemocskolt, megtisztálkodva ma betérhet újból; ki kétélű késsel jött ide ma, köszönthet holnap tiszta öleléssel! Nem, nem a langy irgalmat hirdetem. Nem hirdetek bocsánatot a rossznak, kegyelmet a hazugnak, nem tudok mentséget a könnyes képmutatásra, s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm, akár a nyers önzés orvtámadását. [névtelen] 2019. október 26., 13:55 Töredékek a szerelemről Ki megvígasztaltad a testem, áldott legyen a te neved. Hazug voltál, hiú, hitetlen? Vakmerőbb, mint a képzelet! Hová hullsz? Én meszes közönybe. Nincs áhitat már nélküled. Csak nemléted fekete szörnye, és kábulat és szédület. És csönd. Irgalmatlan magányom többé már meg nem osztja más. Vár végső szégyenem: halálom. S nincs nélküled feltámadás. Lehet, csak a hibátlan testedet szerettem, s föltárult, elengedett szépséged gyújtottam ki a szilaj szenvedély képzelt lángcsóváival? Lehet, hűséged, vadságod csupa varázsolt rongy volt, festett glória: én rádbűvöltem rajongón – te csak eltűrted jámbor hóbortjaimat?
De éppen Tiborért férj és apa kell a házhoz, aki egy kicsit fékezze a Tibor korai férfiasodását és gőgös Krammer-természetét. Szóval, a szelíd, jóságos Lujza a maga jóságában, szelídségében garmadával gyüjtötte az érveket, hogy ismét feleség lehessen. Tibor abban az időben, amikor az anyja mennyasszony lett, elnémult s mintha nem is a régi Tibor lett volna. Egészen illedelmes, gyermekes gyermek lett, mintha kicserélték volna, olyan, mint egy normális kilenc éves fiú. De az esküvő után valamivel, amikor Krammerné már nászútról visszatért Nagy Illésné volt, Tibor beszélt vele: - Anyuka, te hamar elfelejtetted a papát, pedig ez a Nagy Illés elég utálatos ember s nem igen értelek téged. Nekünk van vagyonunk, nekem nem kell apa után más apa, te is el lehettél volna férj nélkül. Nemtom hogy vagyok vele, de en rendesen agyergorcsot kapok attol, hogy rengeteg magyar azt hiszi, kamu az ukrajnai haboru : hungary. Én arra nem adok semmit, hogy a fiúk az iskolában csúfolnak engem s alattomban téged is. De azt jegyezd meg, hogy az én apámat nem lett volna szabad ilyen könnyen fölcserélni. És Tibor ezután megint elnémult, megint nem beszélt és illedelmes volt.
Liliomok nyíltak és Mária-énekek muzsikáltak akkor huszonháromesztendős szívemben, mint Szent Eleknek a legenda aureá-ban és tudom, hogy a tengeren evezők csillaga senkire se mosolygott még oly szépen e világon, mint akkorában énrám, boldog Robinzónra, aki a kis nemenjtovább ucca virágos szigetén (két szoba, középen a konyha) fütyörészve kopácsoltam fehér csónakot az ismeretlen fekete vizekre. Az én anyukám a legjobb a világon. Kipp-kopp, kipp-kopp, bölcsőt is kopácsoltam aztán és az első pólyában a Máriácskának mutattam be először Pankát, mint ahogy ő mutatta be fehér gerlice-áldozatát az Urnák a jeruzsálemi templomban, az én kisdeák-koromban. (Most bemutatja-e még, nem tudom, mert divatja van az iskolás bibliának is és a tízparancsolat se egészen az már, mint aminek én tanultam. ) És valahányszor este, az ólomszérűkről hazaszabadulva, a karomra kaptam a gyereket, mindig odaálltam vele a Máriácska elé, nem úgy nézvén már rá, mint a jázmin-szagú tavaszi éjeken, inkább bizodalmas szeretettel, mint házi tűzhelye penáteseire a római.
Gondolom, lesz, aki azt mondja erre, hogy a fehérruhás kislány ősi tradíció. Hát azt én is tudom a történelemből is, meg a Makart festményéből is, hogy mikor ötödik Károly császár azt a híres bevonulást tartotta Antwerpenbe, akkor ott kislányok is fogadták, de olyan anyányi kislányok és azok a maguk tulajdon fehér bőrén kívül semmibe se voltak öltözve. Úgy mondják, hogy ez az antwerpeni divat igen tetszett a kegyes császárnak és lehet, hogy most is volna olyan fenkölt oroszlán, akinek tetszene. De hát ez egészen más volt, az antwerpeni disz-lányokban már nem tett kárt a nyilvános szereplés és nyilván maguknak is örömük telt benne. De azt nem hiszem el senkinek, hogy a mi fehérruhás kislányaink maguktól kívánkoznának jubiláris díszverselőknek és vasúti perrondíszeknek. Dal a fehérruhás kislányról – Wikiforrás. Nem is Antwerpent juttatja nekem eszembe a nagyok mulatságára szolgáló játékgyerek, hanem Velencét. Ott csinálták meg a dogeváros fénykorában, hogy a tavasz ünnepén egy mezítelen kisgyereket tetőtől talpig bevontak arannyal s egész nap úgy hurcolták szerte a városban, mint az üdeség szimbólumát.
És meghitten nézett ránk vissza ő is és márvány-szája nevetésre lágyult, mikor a gyerek szirom-kacsói elkapkodták előle a bordó-rózsákat, amikkel eltakartam lábai alatt a kigyót. És aztán jött az áll-a-Baba-áll-időszak és jött az első lépés, a happá-pá-apa-korszak és jött a sűrű bugyi-váltások és sarokbatérdeltetések fejezete, amiről ma mar csak a legszűkebb családi körben mérünk emlékezni. Akkor volt az, hogy szép fekete hajája volt apunak és sakaló -nak hívtuk a szoba sarkát és bli volt a neve a vizecskének és té a tejecskének. Az én anyukám vers. És akkor volt az, hogy amikor apu egyszer váratlanul benyitott a szobába, Panka ült a szőjeg -en és két gömbölyű térde közé szorítván, igen szigorú szavakkal piccspaccsolta a Máriacskát: – Piccs-paccs, Májjácska, majs a sakalóba, nem ségyelled magad, hogy nem tuds a bugyikára vigyázsni! Megriadtam egy kicsit, de láttam, hogy az istenanya mosolyog. És Máriácskának nagyon sokáig nem volt azután nyugta, táncolni is meg kellett neki tanulni és rántást kavarni is későbben és – ó, istenem, – kis porcellánbabákat szoptatni is.