De sok más embertársunk, így Balázs atya élete, személyisége sem érthető meg legfontosabb kötődése nélkül: lényével, életével a Legszentebbre, az Úrra mutat. Az írás eredetileg a Barsi Balázs emlékkönyv. Ünnepi kötet Balázs atya 70. születésnapja alkalmából rendtársai, barátai, tanítványai és tisztelői írásaival című könyv előszavaként jelent meg. Barsi Balázs 1946. január 5-én született Sióagárdon. 1960-tól a győri bencés gimnázium diákja. 1964-ben belép Szent Ferenc rendjébe. 1965-től teológiai tanulmányokat folytat, valamint egyetemi hallgató az ELTE-n, ahol magyar–orosz szakos középiskolai tanári diplomát szerez. 1968. szeptember 15-én örök fogadalmat tesz. 1971. augusztus 8-án szülőfalujában pappá szentelik. Barsi Balázs OFM nagyböjti konferenciabeszédeinek közvetítése – 2022. 1972-től az esztergomi ferences gimnázium tanára. 1975-től tanári munkája mellett – kétéves megszakítással – több mint húsz esztendőn át novíciusmagiszter. 1980-tól két éven át biblikus tanulmányokat folytat a strasbourgi egyetemen. Itt írja francia nyelvű doktori értekezését a gazdag ifjúról szóló evangéliumi történet exegéziséből.
A medálról bővebben itt olvashatsz. Honlapunk mobilbarát: kis méretben másképp működnek a menük, de a kék keresztre kattintva mindig a címlaphoz jutsz vissza. A honlap egy pécsi katolikus imaközösség közreműködésével készül. Az itt megjelent cikkek és írások elsődleges célja a katolikus hitvédelem és megújulás internetes elősegítése. Pécs, 2015. pünkösdjén
Azt hiszem, az Egyház megújulásának egyik, ha nem a legfontosabb eszköze éppen az, hogy az Eucharisztia végtelenül törékeny, finom és gyöngéd misztériumát ismét a középpontba helyezzük. Kisöpörjük a templomokat, rendbe tesszük a tabernákulumokat, a misét megtisztítjuk minden giccstől, öncélú művészieskedéstől, érzelgősségtől, magamutogatástól, divattól. Így tudjuk csak valóban beengedni Jézust az életünkbe, mert nem ő hasonul a mi természetünkhöz, mint a szent színek: a kenyér és a bor, hanem ő akar minket a szentáldozás által saját isteni természetéhez hasonítani.
Hiszem, hogy szép fokozatosan majd nyilvánvalóvá válik, hogy mi az, ami a Lélek sugallatára, s mi az, ami csupán az emberi psziché termékeként került be a liturgiába, különös tekintettel azokra a "modern" dolgokra, melyeket néhány évtized múlva mindannyian elviselhetetlenül avíttnak, unalmasnak és idegennek érzünk, s melyeket a keresztény kultusz előbb-utóbb ki is fog vetni magából. Ami engem illet, mióta az ősi formát behatóbban ismerem, az új forma szerinti misében lehetőség szerint azt választom, ami a kontinuitásra utal, és ahol nincs előírva, hogy mit hogyan kell tenni – például a tömjénezés esetében –, ott a régit követem. Ugyanakkor a régi forma szerinti misében mindazt magyarul mondom, amit csak lehet. Barsi Balázs atya tanításaiból. Az a tapasztalatom, hogy így kézzelfogható lelki közelségbe kerülök az Anyaszentegyház szent papjaival Nagy Szent Gergely pápától John Henry Newman bíboroson át Pio atyáig, és az új liturgia szerinti misét is más lélekkel mutatom be minden áldott nap. A sümegi templomban vasárnapról vasárnapra tapasztalom, hogy a liturgia objektív lelkisége milyen vonzerővel bír.
Van-e duzzanat vagy vannak-e más halál jelei? Van egy anya pózol a gyermek? Van egy állvány, amely a személy fejét a helyén tartja? Az egyszerű igazság az, hogy a legtöbb viktoriánus post mortem fényképek könnyen azonosítható, mint olyan. mit vesz, hogy visszaállítsa a rozsdás régi bárdot: kattintson a" Következő oldal " alatt!,
Mítosz és valóság Egyik, a viktoriánus idők gyásszal kapcsolatos szokásairól szóló posztom írása közben egy különös szokásra bukkantam, amely egyszerre érdekes (vagy mai szemmel inkább bizarr) emléke mind a fényképészet történetének, mind Európa és Észak-Amerika halálról alkotott felfogásának: ezek a 19. század úgy nevezett post mortem fotográfiái, amikor is az eltávozottat halála után örökítették meg. Ennek egyszerűbb változatában a halottról koporsóban vagy otthonában felravatalozva készítették az utolsó felvételt, ám olykor egészen meghökkentő módon úgy megörökítették az elhunytat, mintha még mindig a gyászolók között élne, sőt színpadra illő beállításokkal is találkozhatunk. Maga, a halottak utolsó, végső búcsú előtti megörökítésének hagyománya jóval mélyebben gyökerezik a történelemben, mint a 19. század; évezredes múltra tekint vissza. Ennek legősibb és legelterjedtebb módja a halotti maszkok készítése volt, számos történelmi személyiség vonásai maradt ily módon ránk Tutanhamontól, Napóleonon keresztül Nicola Tesláig.
Rendkívül erős alapötlettel, kitűnő szereplőgárdával, minőségi, nemzetközi szintű technikával indít a Post Mortem – de gyerekbetegségei is vannak. Bergendy Péter Post Mortem című alkotása már most tíz díjat hozott el a világ egyik legnevesebb horrorfilmfesztiváljáról, a 15. Toronto After Dark Fesztiválról, az viszont, hogy jó ötlet volt-e ezt nevezni az Oscarra, kérdéses. A horror olyan műfaj, amely az ember tudattalanjával foglalkozik. A tudattalanban emlékek, traumák, ősi tartalmak, emberi szimbólumok, archetípusok jelennek meg. Kezelhetjük úgy, mint a meséket. Mindkettőnek az a célja, hogy olyan félelmeket vagy elképzeléseket fogalmazzon meg, melyek valószínűleg minden emberben megvannak. Ha valaki horrorfilmet néz, szembesülhet, találkozhat ezekkel a lelki tartalmakkal, és rajta múlik, hogy kezd-e velük valamit. A horror tehát jó ugródeszka lehet ahhoz, hogy foglalkozzunk önmagunkkal, és akár traumák feldolgozási lehetőségét is nyújthatja annak, aki bírja az ilyesmit. Horrorfilmet nézni természetesen nem terápia, de mindenképp érdekes alkalom arra, hogy a tudattalanunkkal ismerkedjünk.
Arról nem is beszélve, hogy szembenézhetünk általuk az ember legnagyobb félelmével, a halállal. Létünk végességének tudata mindennap ott motoszkál bennünk; erre a mi mozink címe is elég nyíltan utal. Vagyis a horror jó lehetőség rá, hogy foglalkozzunk magunkkal, a tudattalanunkkal, az életünkkel és a halálunkkal. Akik pedig különösen szeretik ezt a műfajt, kicsit olyanok, mint az ejtőernyősök: jellemzően inkább kaland- és veszélykereső személyiségek. Egyetlen különbség, hogy az ejtőernyős valóban kiugrik a repülőből, a horrorfilmnéző meg a biztonságos négy fal közt, kockázatok nélkül stimulálja magát. – Azt mondta, hogy itthon évtizedig parkolópályán volt a műfaj. Vannak azért előzmények, amihez a Post Mortemmel csatlakozni tudtak? – Nagyon kevés. A némafilmes időszakban készült ugyan két magyar horrorfilm, ám az egyik elveszett, így alig tudunk róla valamit, a másikat pedig inkább a sci-fi kategóriába sorolnám. Később volt néhány független filmes próbálkozás, és az amerikaiak is gyakran járnak magyar helyszínekre forgatni, de fősodorbeli magyar gyártású horrorra még nem akadt példa.