2011. június 11. Panka 3 0 CÍMKÉK buickklub buick meet császár henryx 2011 western Hozzászólások doublefive - 2011. június 12. 15:48 Jó képek! Király volt idén is a program! Külön tetszésemet nyilvánítanám a boxer tatyó irányába. Azt meg nem is tudtam, hogy Bandi a texasi láncfűrészes:) - 2011. június 14. 21:40 Köszi doublefive! Tatyóm nagy sikert aratott. llcoollepke - 2011. június 18. 12:13 csodálatos képek Panka!!! és a családod is!!! :))) Kapcsolódó albumok I. Buick Western Hétvége, 2010. június 11-13. 2010. Hendrix city nyitvatartas 10. június 13. 2 Buick Találkozó Császár 2011. június 12. 4 B W H 2011. június 13. Buick Westrn hétvége, Henryx city-ben, Császáron 2010. június 14. 1 Császár, 2011. június 11. < >
Romantikus napokat töltene el partnerével gyönyörű környezetben? Szeretne tenni valamit szépségéért, egészségéért?
Az alábbi leírás a Siklosi Református Gyülekezet honlapjáról származik () Az alábbi cikknek szomorú aktualitása van, a tegnapi bejegyzéshez kapcsolódva hoztam ezt a cikket. "De én mindig veled leszek, mert Te fogod jobb kezemet. Tanácsoddal vezetsz engem, és végül dicsőségedbe fogadsz. Ha elenyészik is testem és szívem, szívemnek kősziklája és örökségem Te maradsz, Istenem, örökké! " (Zsolt 73, 24. 26 MIT VALL EGY REFORMÁTUS A HALÁLRÓL, A HALÁL UTÁNI ÉLETRŐL? MIÉRT NINCS NÁLUNK "HALOTTI MISE"? MIÉRT NEM IMÁDKOZIK A REFORMÁTUS EMBER ELHUNYT SZERETTEIÉRT? Református hitünk szerint, egy ember túlvilági élete - mert van folytatás, van Élet a halál után -, itt a földi világban eldől. Túlvilági hová kerülésünk egyetlen döntő feltétele az, hogy volt-e Istennel való élő kapcsolatunk vagy sem, elfogadtuk-e az Isten által elkészített, neki oly drága kegyelmet: a megváltást, amelyet Fiának egyszeri és tökéletes áldozata, Jézus Krisztusnak kereszthalála szerzett számunkra. Ő, azaz Jézus Krisztus, az egyetlen ÚT, az egyetlen IGAZSÁG és ő maga az ÉLET.
E változás mögött nyilvánvalóan a Jézus Krisztusban elnyert megváltás elégséges voltáról szóló tanítás állt (solus Christus), amelynek nincs szüksége semmiféle szentmise-áldozati kiegészítésre. Ugyanezt vallották reformátor eleink keresztyén hitünkkel kapcsolatosan, hogy az hasonlóképpen magában foglalja az üdvösség teljességében való részesedésünket (sola fide). 2. E tiszta és közös teológiai álláspont ellenére mégis kialakult némi árnyalati különbség az egyes reformátori irányzatok között a gyakorlati megvalósítás területén. Luther a liturgikus szertartási rendből kivette a halottakért mondott imádságot, és a magánjellegű, otthoni imádságok közé sorolta mondván: a Szentírás ugyan nem ajánlja, de "nem is számít bűnnek" (vö. Graff: Lehrbuch der Liturgik, II, 1952, 774). Az Ágostai Hitvallás Apológiájának csak a latin verziója említi ezt az imádságfajtát, és Lutherhez hasonlóan: "nem tiltja" ("scimus veteres loqui de oratione pro mortuis, quam nos non prohibemus"). Kálvin álláspontja szigorúbb, és többször is beszél a témáról.
Ő halála előtt a 31. zsoltár szavaival imádkozott: "Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet" (Lk 23, 46; vö. Zsolt 31, 6). Nem "elengedni" kell tehát halottainkat (ahogyan manapság divatszerűen mindenfelé tanítják), hanem odahelyezni őket imádságos lélekkel Istenünk kezébe, és akkor további sorsuk már nem a mi gondunk. Többet mi nem tehetünk értük, Isten azonban igen. És bizonyosak lehetünk abban, hogy Istenünk gondoskodik róluk, jobban, mint ahogyan mi bármikor is megtehetnénk. Dr. Vladár Gábor Forrás:
"Annak kell meghalnia, aki vétkezett.... Az igaz azt kapja, amit igazságáért érdemel, a bűnös pedig azt kapja, amit bűnéért érdemel" (Ezékiel 18:20). A Zsidók szerzője azt mondja: "elrendeltetett, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután pedig ítélet következik" (Zsidók 9:27). Ebből érthető, hogy az ember lelki állapota a halál után nem változhat – sem a saját, sem mások igyekezete által. Ha hasztalan azért az élőért imádkozni, aki "halálos bűnt követ el" (1János 5:16), azaz: folyamatosan bűnben él, és nem keresi Isten bocsánatát, akkor miként használhatna a már meghaltért mondott imádság, hiszen nincs az üdvösségre halál utáni terv. A lényeg az, hogy mindnyájunknak egy élete van, és felelősek vagyunk azért, hogy hogy élünk. Mások befolyásolhatják a döntéseinket, de végső soron nekünk kell számot adni a döntéseinkért. Amikor az életünk véget ér, nem hozhatunk már újabb döntéseket, és nincs más lehetőségünk, mint szembenézni az ítélettel. Mások imái kifejezhetik a szívük vágyát, de az eredményen semmit nem változtatnak.
"Ma némelyek előtt nagyon veszekedőknek látszunk, amikor annyira harcolunk azért, hogy nem kell a halottakért imádkozni… Ha megengedjük, … egyúttal azt is el kell fogadnunk, hogy [ők] most az Isten ítélete szerint büntetést szenvednek azért, mert ebben az életben bűneiket nem tették jóvá: ilyen módon a Krisztus által véghezvitt kiengesztelés ereje az emberek tetteire vitetik át" (az ApCsel-hez írt kommentárjában, 15, 10). Az Institúcióban hasonlóképpen érvel. "Miután az egész törvény és az evangélium egyetlen szóval sem ad szabadságot arra, hogy a halottakért imádkozzunk, Isten segítségül hívásának meggyalázása az, ha többre törekszünk, mint amennyit megparancsol" (III, 5, 10). Egy levélben hozzá intézett kérdésre válaszolva viszont annyit megenged: szívbéli kívánságunk lehet egy-egy ismerősünk halálakor, hogy részesítse őt Isten ama napon az ő mennyei dicsőségében (CR XIX, 532. 548; vö. Graff: II, 772). Kálvinhoz hasonló határozottsággal fogalmaz a II. Helvét Hitvallásunk is: "Elítéljük azokat is, akik… a halottakért áldoznak és pénzért bizonyos imádságokat mormolnak" (XXVI.
Ő halála előtt a 31. zsoltár szavaival imádkozott: "Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet" (Lk 23, 46; vö. Zsolt 31, 6). Nem "elengedni" kell tehát halottainkat (ahogyan manapság divatszerűen mindenfelé tanítják), hanem odahelyezni őket imádságos lélekkel Istenünk kezébe, és akkor további sorsuk már nem a mi gondunk. Többet mi nem tehetünk értük, Isten azonban igen. És bizonyosak lehetünk abban, hogy Istenünk gondoskodik róluk, jobban, mint ahogyan mi bármikor is megtehetnénk. Dr. Vladár Gábor Vélemények, hozzászólások A hírhez még nem érkezett hozzászólás. Hozzászólok.
Már az Ószövetségben olvashatunk az emberek erre vonatkozó reményéről. A makkabeusok könyve "szép és nemes cselekednek" nevezi a hős Judás tettét, aki az elhunyt katonákért engesztelő áldozat bemutatását kérte, "mivel gondolt a feltámadásra". " Ha ugyanis nem hitt volna az elesettek föltámadásában, fölösleges és értelmetlen dolog lett volna a halottakért imádkozni. Arról is meg volt győződve, hogy akik jámborságban halnak meg, azokra nagy jutalom vár - ez szent és jámbor gondolat volt. Azért mutatott be engesztelő áldozatot, hogy megszabaduljanak bűneiktől. " /2Makk 12, 43-45/ Számunkra maga Jézus adja a vígaszt és a reményt, amikor így beszél apostolainak, s rajtuk keresztül hozzánk: "Ne legyen nyugtalan a szívetek! Higgyetek az Istenben és bennem is higgyetek! Atyám házában sok hely van, ha nem így volna, megmondtam volna nektek. Azért megyek el, hogy helyet készítsek nektek. " /Jn 14, 2/ Szent Pál pedig így tanítja a Tesszaloniki híveket: "Az elhunytak sorsáról nem akarunk tájékozatlanságban hagyni benneteket, testvérek, hogy ne szomorkodjatok, mint a többiek, akiknek nincsen reményük.