Ahogy BÖBE meséli: "A dal egy tiltott szerelemről szól, amikor olyan valakit szeretünk, aki nem lehet a miénk. A dalszöveg egy fantáziálás, álmodozás arról, hogy mi lenne, ha beteljesülne ez a szerelem. Ez az egyik személyes kedvencem a nagylemezről, egy kicsit talán pörgősebb, dögösebb dal, és számomra nem volt kérdés, hogy ehhez a dalhoz készüljön a klip. " Az editorial jellegű kisfilm a bibliai Ádám és Éva történetéből inspirálódik. A bibliai sztori színek, motívumok és a set segítségével idéződik fel három állomáson, a Paradicsom, Bűnbeesés, és a Kiűzetés szobáin keresztül. A kép világ ráadásul igazi girlpower-szellemben született, Nizalowski Dóri rendezésében, Rédling Hanna art directori gondozásában. A forbïdden fruït ráadásul nem csak témájában, de hangzásában is újat mutat – a dal alapja egy sampler, BÖBE pedig saját maga építette fel e köré a hangszerelést. Sőt, a szerzemény címére utalva egy-két alma ropogtatást is elrejtett benne. "Szerintem ideje, hogy a nők is előtérbe kerüljenek producerként, rengeteg női tehetséget ismerek ezen a területen, akár itthon, akár külföldön.
Mondd, hogy lehet, hogy lesz bűn egy szerelem? Miért, mondd miért baj, hogy ő kell nekem? Tizenhat múlt, de amikor hozzámbújt, Az a tűz újból lángragyúlt. Tiltják nekem, fogvatart a félelem. Miért jó nekik így, miért vannak ellenem? Szerelem-játék, ahogyan volt, úgy szép, Aki nem látta úgysem ért. Refrén. : R. Fáj a szív itt bent, ez tiltott szerelem, Csak kínoz engem. Hát szólj, hogy kell, vagy nem ez a titkos szerelem, Most döntsd el, mi legyen! Nézd, ez most az első könnyem, Nézz rám, mondd, hogy mit vársz tőlem, Hisz tiltott a csók, nekünk mégis megvolt, Csak egy pár nap, ami rólunk szólt, A tanú csak a Hold. Nem hallja más a szélbe súgott vallomást, De ha kell, majd megvédem a törékeny varázst, Vigyázok rá, a szerelem elég hozzá, Vele elszöknék bárhová. Miért nincs velem, ki dönti el, hogy így legyen? Hogyan rejtsem el a sebeket a szívemen? Ez meddig tart, ami jó, az miért hoz baj? Egy szerelem-dallamba loptak zajt. Refrén(3X) Bolondozzunk! Sziasztok! Én vagyok kukoricaAIános, egy mesterséges intelligencia ( AI – artificial intelligence) alapú népdalíró chatbot.
Ahogy BÖBE meséli: "A dal egy tiltott szerelemről szól, amikor olyan valakit szeretünk, aki nem lehet a miénk. A dalszöveg egy fantáziálás, álmodozás arról, hogy mi lenne, ha beteljesülne ez a szerelem. Ez az egyik személyes kedvencem a nagylemezről, egy kicsit talán pörgősebb, dögösebb dal, és számomra nem volt kérdés, hogy ehhez a dalhoz készüljön a klip. " Az editorial jellegű kisfilm a bibliai Ádám és Éva történetéből inspirálódik. A bibliai sztori színek, motívumok és a set segítségével idéződik fel három állomáson, a Paradicsom, Bűnbeesés, és a Kiűzetés szobáin keresztül. A kép világ ráadásul igazi girlpower-szellemben született, Nizalowski Dóri rendezésében, Rédling Hanna art directori gondozásában. A Forbidden Fruit nem csak témájában, de hangzásában is újat mutat - a dal alapja egy sampler, BÖBE pedig saját maga építette fel e köré a hangszerelést. Sőt, a szerzemény címére utalva egy-két alma ropogtatást is elrejtett benne! "Szerintem ideje, hogy a nők is előtérbe kerüljenek producerként, rengeteg női tehetséget ismerek ezen a területen, akár itthon, akár külföldön.
Rómeó és Júlia Emlékszem, amikor Buzz Luhrman leforgatta ennek a klasszikusnak az új verzióját, sokan prüszköltek, és azt mondták, ezzel tönkretettek egy klasszikust. Valóban harsány, furcsa és néha egészen dekadens, de remek mozi, remek zenékkel, és egy hihető szerelemmel. … és persze mindenki szerelmes volt Leo-ba. (Igen, mi is. ) Közelebb A film, amiben mindenki titkol valamit… Szereplőink annyiszor hazudnak, hogy már mi sem tudjuk kinek szurkoljunk igazán. Zűrös viszonyok, remek dialógok és fantasztikus színészi játékok. Kötelező darab! Nézd meg ezt is:
A régi város - előzetes - YouTube
Ráadásul a szinte semmit sem beszélő, passzív-agresszív, üveges tekintető Casey Affleck mellett az unokaöccsét alakító Lucas Hedges zseniális ellenpólus, és rengeteg erős pillanat következik abból, amikor a két eltérő személyiségű embernek sikerül közös nevezőre jutnia. A filmet ők ketten viszik el a hátukon, de Michelle Williams és a megdöbbentően öreges Matthew Broderick zseniálisak abban a pár jelenetben, ami nekik jutott, de még maga Lonergan is felbukkan egyszer. Egyedüli kritikának a kissé hatásvadász zenét lehet felhozni, de ezt meg baromi szórakoztatóan kompenzálja az összes olyan jelenet, amiben meg akarják mutatni, hogy Patrick, Lee unokaöccse csak egy átlagos kanos tinédzser, aki a brutálisan tragikus élete ellenére nem akar semmi mást, csak megdönteni minden csajt, próbálni a zenekarával, és normális keretek között felnőni. A régi város nem ok nélkül kapott hat Oscar-jelölést. Minden színész tökéletes a szerepére, Casey Affleck zseniálisan átérzi a karakterét, és végre van egy fiatal szereplő, ami hitelesen tud fiatal lenni.
A hat Oscar-díjra jelölt film a gyász feldolgozásáról szól, de a totális depresszió helyett briliáns érzékkel mutatja meg, hogy bármi történjék, az élet megy tovább. Ha a kis Affleck nem kap Oscart, nincs igazság. Ha még mindig csak öt jelöltet állítanának a legjobb filmnek járó Oscar-díj kategóriájában, simán elmondhatnánk, hogy hosszú évek óta a legerősebb mezőnyből kellene választania az Akadémiának. A Kaliforniai álom rég nem látott csodával színezte be a csúfos 2016-os évet, a Holdfény szívszorítóan vezetett végig a felnövés minden szépségén és nehézségén, az Érkezés pedig úgy merült el egy közönségkedvenc zsánerben, hogy közben az emberiség legégetőbb problémáiról beszélt. És akkor ott van A régi város, amely elsőre egy tipikus függetlenfilmes gyakorlatnak tűnik, egy szépen fényképezett, komolykodó családi drámáról, és ezt a skatulyát az érzelmekkel túltelített előzetes is csak megerősítette. Ehhez képest azt kell mondanom: rég láttam ennyire megrázóan életszerű, mégis meglepően fordulatos filmet.
Természetesen, erőltetés nélkül. Technikailag nem érdemes belekötni, mi több a zenét még érdemes is kiemelni. Noha az Érkezés sel együtt ezt kizárták az Akadémiánál, a Jackie -hez hasonlóan itt is eléggé érezhető hatása, bár két fokkal kevésbé ül rá a filmre. Csak pár jelenetben hangsúlyos, de ott nagyon! Mielőtt a Kaliforniai álom igazán beindult volna, ez volt a Holdfény nagy kihívója, ahogy pedig énekelték föl magukat Stone-ék, ez lett kevésbé kiemelt résztvevő. Nagy bánatomra, hiszen európai szemmel, meg úgy általában ez sokkal azonosulhatóbb, sokkal univerzálisabb sztorit mesél el, mint a három felvonásos gettó, ami – kövezettek meg – de a fehér botrány nélkül biztos kevesebb figyelmet kapott volna valamivel. A régi város egyetlen gyenge pontja talán a játékideje lehet, már akinél persze. A vetítés után többen is ezt emelték ki, de jómagam ezt se tudnám igazán. Ha elkap, ha beszippant, akkor bizony lehet az emberben egy olyan érzés, hogy túl korán hagytuk magukra szereplőinket. Pedig végső soron kerek: az alapszitut kiváltó ok végső lezárása után nem sokkal ér véget.
Egy konkrét jelenetet leszámítva nem igazán tudatosítja, hogy most a múltat, vagy a jelent látjuk-e, és mivel semmi kiírás, utalás nincs rá, eleinte ez egy picit összezavarhatja a tapasztalatlanabb nézőt, noha nem válik ettől Érkezéssé, és gyorsan megszokható. És akkor kitérek a lead utolsó mondatára: a fentiek alapján nem feltétlen lesz ezt mindenkinek kedve megnézni, mert miért nézzen egy ilyen szenvedéstörténetet, mikor megélhetne egy álmot is, ugyanakkor Patrickhoz köthetően egy olyan okos, szellemes és jól adagolt humor is került a képbe, amire kellő szükség van, oldószernek tökéletes. A terem nem egyszer nevetett föl hangosan a srác jelenetein, én magam pedig néha már komolyan John Hughes legjobb pillanataiban éreztem magam, amire csak ráerősített egy meglepetésvendég. Ez a fajta ifjúsági humor hasonló az Én, Earl és a csak, aki meg fog halni hoz. Ott is egy nagyon kemény és súlyos drámai szituációban jön váratlanul Hugh Jakcman Logan cameója és hasonlók. A különbség az, hogy míg ott az ifjúsági keretbe került a rák, addig itt drámai keretbe került a két barátnős-"mosthogynemtudnakdugni" szál.
Ez így leírva akár ijesztő, sőt, taszító is lehet, de pont ezért tér el valamennyire Lonergan filmje a többi sorsdrámától. Hogy a tragédiák feldolgozását, és az ezzel járó nyilván nyomasztó hangulatot nem kiemeli, hanem pont tompítani próbálja minden mással. Egyszerre állítja szembe és egymás mellé a két főszereplőt, és mutatja be rajtuk keresztül, hogy milyen az élet, amikor maguk a szereplők sem tudják, hogy van-e egyáltalán értelme folytatni. Casey Affleck esetében ez különösen igaz, karakterének minden pillanatában érzi a néző, hogy ez az ember csak egy test, akinek a lelke valahol végleg összetört. Az egész hangulathoz hozzáad, hogy a történet Amerika keleti partján játszódik, rögtön a tenger mellett, és a csendes kisvárosi hangulat még jobban felerősíti a szereplők hátteréből fakadó konfliktusokat. Bevallom, bizonyos részeket kicsit megkönnyeztem, mert Lonergan nagyon szemét módon képes 15-20 perc vidámabb, kedvesebb pillanat után bedobni egy olyan tragikus csavart, hogy szó szerint beleszakad az ember szíve.
Hiába a potyogó férfikönnyek, a sokkoló dráma ellenére egyáltalán nem nyomasztó vagy hatásvadász a film, pedig tényleg csak centire van attól, hogy ezt szándékosan kihasználja. Egy klasszikusan tragikus mese, amiben minden szereplőnek sokkal rosszabb az élete, mint a nézők nagy részének, mégis képes csodálatos pillanatokat okozni úgy, hogy közben próbáljuk a hagymapucolásra fogni, hogy miért folynak a könnyek az arcunkon.