Attól lesznek szép nagyok és erősek, megsárgulnak, a kis feljárójuk meg lámpájuk meg kerekük megnő, megerősödik. Egy napon aztán akkorák lesznek már, hogy beleférnek a sínbe, és akkor kiengedik őket... De milyen mulatságos látvány az, Pistike, mikor egy olyan icike-picike kis villamos, aki még járni se tud, ott bukdácsol az öreg villamos körül, és ijedten beszalad a rács mögé, ha valaki feléje megy... Olyankor olyan vékony hangon csilingel, mint mikor egy kiscsibe csipog... Bizony, Pistike. Egyszer egy olyan kicsike kis villamos megszökött a Telepről éccaka, mert nagyon vágyott ki a nagyvilágba, a Körútra, amiről annyi szépet hallott a dadájától. Kiszökött az ajtón, és rászaladt egy sínre, ami a Terézvárosba vezetett. Egy ideig rendben ment a dolog, a kis villamos ámult-bámult a sok szépen meg ragyogáson, de egyszer aztán csak kiszaladt a sín a kis villamos kereke alól, és a kis villamos betévedt egy mellékutcába. Nagyon megijedt, nem ismerte ki magát. Zöld erős pista. Zavartan nézegetett körül, ijedten kandikált be a kapuk alá, és gyorsan elfutott megint... Felszaladt egy lépcsőn, de nagyon elszédült, visszajött megint, és lefutott a Duna-partra.
Igen, a sima Erőssel ha kellően erőset akarsz csonálni, bármit elsózol. Ez a tuti. Pláne, hogy az évek során az Erős "megszelidült": amikor bevezették, kb. olyan erős volt, mint a haragos. Aztán -- gondolom a nagyobb forgalom érdekében -- egyre gyengült.
- Hol van az apád? A gyerek a kastély felé intett: - Elment lűni. - És magyarázó hangon tette hozzá: - Ott lűnek ma mozsárral. - Hát az anyád kicsoda? - Az én anyám? - kérdezte szórakozottan, a grófnak gyöngyházgombos kamásliját nézegetve. - Az. - Az öreg Dózsának a leánya. - Dózsa Judit? A gyerek igent intett a fejével. A gróf nem kérdezett többet. A csöndben kettőjük között elszállott egy katikabogár. A gróf a kezét a gyerek fejére téve, gondolkozva nézett rá. Azutan a zsebébe nyult. - Nesze, kedves, - mondotta, - ihol egy ezüst tallér. Hátat fordított és kivörösödött arccal sebesen ment tovább a legelőn. Mikor már valami száz lépésnyire haladt, hallotta, hogy a mozsarak puffognak. Megállt. Vállat vont, a tenyerét is meglebbentve mosolygott és a monoklit föltéve, visszanézett. A gyerek a szűrön ült. A kalapja meg a botja mellette. Zöld erős pistaches. Az ezüst tallért nézte a tenyerében.
A gróf fölteszi a monokliját és körülnéz, hogy miféle zsidót csúfol a gyerek? Hát őt csúfolja! - No megállj, - mondja nevetve, - majd adok én neked búzát. Azzal feléje megy. A gyerek elhallgat. Néz. Egyszercsak futásnak ered. A gróf utána. A szűrben meg a nagy csizmákban nehéz a futás. A szűrt ledobja a gyerek, és a szíjnál fogva a kezén vonszolja. Jaj, de a gilicetüskékben megakadt a szűr, és a gyereket ott nyomja a gróf. - Jaj-jaj-jaj! - kiáltja a kis bojtár, - ne bántson, bácsi! És az arcát eltakarva, behuzza a fejét a vállai közé. - Jó, jó, hát ne félj. Ki vagyok én? Mi? A gyerek fölnéz. Piros, egészséges, gömbölyü képü kis kölyök. Zöld erős pistas. Nem lehet több nyolc évesnél. A szeme pilláján harmat gyanánt csillog a könnycsepp. De micsoda különös barna arc ez, micsoda erős orr és apró fekete hollószem! - Hogy hínak, fiam? - Pistának hínak, - feleli a gyerek, a nyájas hangra fölbátorodva. - Micsoda Pistának? Vállat vont. - Nem tudom. - Hát az apádat hogy hívják? - Azt? Azt Imrének hívják. - Micsoda Imrének?