Én csak az utca végéig kísértem. A kocsis ügetve kezdett hajtani. Az öreg utánuk futott és keserűen sírt, sírása reszketett és meg-megszakadozott futásától. Elvesztette kalapját és nem állott meg, hogy felvegye. Feje vizes lett az esőtől, szél kerekedett, éles havas eső szúrta és vagdosta az arcát. Az öreg mintha egyáltalán nem érezte volna a vihart, rohant a talyiga egyik szélétől a másikra. Kocsis zoltan siraj az. Régi köpenyegének szárnyai szétlibbentek a viharban, mint a madár szárnya. Djevuskin egy helyen így ír egy nyomorban vele sínylődő társáról: "A könnyei folytak, talán nem is a bánat miatt, hanem csak úgy megszokásból, mert a szemei mindig könnyesek voltak. " S ez a közös típus benne van a Halottas házban (Gorjancsikov), Raszkolnyikovban (Mihajlov), az Idiótában (amikor Miskinnel azt mondatja: "attól félek, hogy nem vagyok méltó a szenvedésemre") s minden egyes regényében is. Az ilyen kikapott részletek minden egyszerűségeik dacára elhomályosíthatják az erős szerkezetű, mindvégig egységes hangú regény magnetizmusát, de egyre jobban éreztetik velünk, annak a Dosztojevszkijnak az erejét, aki az életutak legegyszerűbb ösvényein át jutott el a pozitív magasztossághoz, az általános emberihez és ahhoz a pillanathoz, amikor jelek, szavak, történések, könnyek nem szolgálnak többé irodalmi sallangul, hanem csak nem minden egy egyszerű jelenlét misztikumában határozódik örök élménnyé.
Nyugat, 1919. 12–13. szám A figyelmesen olvasónak észrevevései mindig élesebbek, mint a társalgáson keresztül gondolkodónak. Gondolatai súlyosabbak, különösebbek és mindig van bennük valami, ha csak egy leheletnyi is, ami túl a jelentőségen, értelmen, már érzés, együttérzés az íróval, aki izgalomban tartja s aki roppant figyelmet, mérlegelést és vele pontosan együttműködő akaratot követel, a teremtő ösztönnek azt a lendületét, ami minden esztétikus hajlandóságú olvasóban meg van. Ezt a lendületet, ezt a teremtő ösztönt soha egy író sem követelte az olvasótól annyira, mint Dosztojevszkij, aki hasonlatosan a szertelen életerejű Balzachoz, őszinte könnyeket ontott regényhőseinek tragédiái fölött. Olvassuk csak a "Lealázottak és megbántottak"-at, melyben ezt írja: "Ha valamikor is boldog voltam, nem a dicsőségeim mámorának első perceiben éreztem magam boldognak, hanem akkor, mikor még senkinek sem olvastam fel kéziratom. Téma szerdán: Szabó Sándor, Márki-Zay Péter, Kocsis-Cake Olivio, László Róbert és Ormos Zoltán az adásban : hirok. Talán azokon a hosszú éjszakákon, amelyeket lelkendező álmok, remények és a munkám iránti szenvedélyes ragaszkodás közepette töltöttem, amikor azokkal a teremtményekkel, akiket én alkottam, együtt éltem, mint testvérekkel, mint valóban létezőkkel, szerettem őket, velük örültem, bánkódtam és megrendültem úgy, hogy igaz könnyeket sírtam szegény hősöm balszerencséje miatt. "
A kályhában pattogni kezdtek a nagy száraz hasábok s az ebédlőből Tary átkiáltott hozzájuk. - Készen van a tea! A tante pedig pusmogott a fülükbe: - Legyetek komolyan. Mindenből komédiát csináltok. Erre csak még jobb kedvük lett. Tary szertartásos akart lenni. Komolyan és ügyetlenül töltögette meg a csészéket. Az egyik kis lány kikaczagta és a nénje után kiabált. - Ugyan Petykó, vedd el tőle. A két furcsa arcz ingerelte őket s mert a testvérük nagyon komoly volt, hozzá se mertek szólani, Taryt fogták közre s körültánczolták vele a nagy asztalt. A férfi nedves szemmel kaczagott rajtuk. Dosztojevszkij: Szegény emberek – Wikiforrás. - De hóbortosok vagytok. Annyi köny gyült a szemébe, hogy egyszerre elöntötte az arczát is a viz. - lőletek nem válik majd haragtartó asszony... Ti jók lesztek, egy kis rosszaságért nem hagyjátok az uratokat ilyen egyedül. Egyszerre csönd lett. A leányok komolyan, nagyon megilletődve bámultak össze. - Nini, sír a Pista. Az asszonytestvérüket nézték, hogy ő mit szól ehhez a dologhoz. A kis leány hozzászaladt s mikor lefejtette az arczáról a kezeit, melyekkel eltakarta a szemeit, kaczagva kiáltott.