Kiderült: Kóbor János súlyos állapotban van. Az Omega frontemberéről a napkban röppent fel a hír, hogy kórházba került. Csütörtök este a koronavírus elleni oltás is szóba került a Hír TV-n futó Vezércikk című műsorban, erről Ókovács Szilveszterrel, Bencsik Andrással és Mráz Ágoston Sámuellel beszélgetett M. Kovács Róbert. A pedagógusok átoltottságából kiindulva a Magyar Állami Operaház helyzete is porondra került, az intézmény főigazgatója pedig elárulta, tudomása szerint nemcsak Kóbor János, hanem egy másik rockikon is súlyos állapotban van a fertőzés miatt. Németh Balázs: Azt hiszem, jól kezelte a hazai sajtó és az internet „közössége” tegnap Kóbor János halálhírét | Mandiner. Ókovács Szilveszter ezután a Magyar Állami Operaház helyzetét felhozva próbálta elmagyarázni, hogy az ő helyzetük is hasonlóan bonyolult – tőlük is ki fognak esni emberek azért, mert lelkiismereti okból nem oltatják be magukat, vagy mert tulajdonképpen ezeket a szereket nem tesztelték éveken keresztül. "Biztos vannak kockázatok, mindig vannak kockázatok, de szerintem itt mérlegelni kell" – mondta a Magyar Állami Operaház főigazgatója, aki szerint figyelembe kell venni annak a kockázatát, hogy ha az egészségügyi rendszert túlterhelik, a programozott műtéteket nem lehet majd végrehajtani, és tényleg sokkal többen halnak meg – hiszen bizonyos halálesetszám nyilván lesz.
Ott, ahol egy-két napja ennivalót vettünk. Ahol laktunk, az egy nagy ház volt, sok emelettel és apartmanokkal. Sok ilyen van itt. És ez a nagy ház remegett. hirdetés Megértettük, hogy Dnyipro sem biztonságos többé. Úgy döntöttünk, tovább menekülünk. De nem volt olyan könnyű kijutni. Az első rakétatámadás után sokan mások is megpróbálták elhagyni a várost. Néhány napig nem volt hely egyetlen vonaton sem. Végül óriási szerencsénkre lett két jegyünk, ráadásul feküdhettünk, aludhattunk. Élet+Stílus: Novák Hunor Kóbor János haláláról: Van egy rossz hírem, a Covid nem tisztelettudó | hvg.hu. Az evakuációs vonatokon általában nincs lehetőség lefeküdni. Gyakran kényelmesen ülni sem lehet, mert nincs elég hely. Körülbelül 20 óra múlva érkeztünk Lvivbe. Ott hosszú sor állt a Lengyelországba tartó vonatnál, ezért úgy döntöttünk, inkább busszal megyünk. Előtte vettünk meleg ételt, és az információs sátorban feltöltöttük a telefonjainkat. A határon át lehet jutni ingyen, vagy pénzért, ülőhelyes busszal. Nem tudtuk, hogy mennyi pénzre lesz még szükségünk a meneküléshez, ezért úgy döntöttünk, legyen az ingyenes verzió.
"Sírva írom le, mennyire hálás vagyok" – az orosz Galina elhagyhatta Ukrajnát, de még mindig félelmek gyötrik Naplóbejegyzéseiben azt írja, összerezzen a villamosok és a teherautók hangjától, mert az ágyúk hangjára emlékeztetik. Lengyelország azonban mennyeinek tűnik a háború után. A grafikusként dolgozó Galina orosz, de 12 éve Ukrajnában él. A háború kezdetén Harkivban volt. Erről, illetve arról, hogyan került oda és mit élt át a bombázott városban, naplóbejegyzéseiben írt, amit közzétettünk. A folytatásból kiderül, hogyan menekültek ki barátnőjével Ukrajnából Lengyelországba. 9 napot töltöttünk Dnyiproban, ahova menekültünk. Eleinte sokkal jobb volt, mint Harkivban – nem voltak rakéták, nem kellett minden este a folyosón aludni és teli volt a hűtő. De időnként megszólaltak a légiszirénák. A korábbi harkivi tapasztalataink miatt nem voltunk elég fegyelmezettek – ágyban maradtunk, ha szirénáztak. A háború azonban elérte Dnyipro városát is. Körülbelül egy háztömbnyire a lakásunktól csapódott be egy rakéta.
Városi sárga busz volt, az emberek úgy álltak, mint szardínia a konzervdobozban. Minden cuccunk velünk volt. A halom bőröndöt, hátizsákot magamnál tartottam, hogy ne boruljanak le mozgás közben. Körülbelül 1, 5 óra volt így a határ. Sietni akartunk, ez egyszerre volt helyes és rossz. Jó, mert akik mögöttünk voltak, ők egy új csoportba kerültek. Rossz, mert nem volt időnk pihenni a buszozás után. Még a határ ukrán oldalán egy nagy fehér sátorba érkeztünk, ahol ingyen étel fogadott bennünket, és kaptunk például WC-papírt és nedves törlőkendőt. Ez volt a hosszú várakozás első lépése a határ felé vezető úton. Ott leültünk egy ideig, majd a csoportunk elkezdett mozogni. Naivan azt hittem, a határhoz értünk. Ehelyett azonban sokáig álltunk a szabadban. Ez volt a legnehezebb – a forró napsütésben, árnyék nélkül. Még az is megfordult a fejünkben, hogy feladjuk és visszafordulunk. Aztán átjutottunk a kapun. Finom gyümölcsitalt nyomtak a kezünkbe. Volt egy önkéntes csoport is, amely gyógyszereket adott az embereknek.