Ám a vérgőzös ármádia rajtavesztett, 907. július 4-én Pozsonynál a 40 ezres magyar könnyűlovasság megbénította, szétzilálta és megsemmisítette a 120 ezres nehézlovas hódító sereget, melynek katonái közül mindössze néhány ezren tudtak elmenekülni. A honvédő harc fényes, teljes győzelemmel zárult. Eleink páratlan haditettet vittek véghez, a világraszóló diadal megszilárdította hazánk és nemzetünk helyzetét Közép-Európában, a Kárpát-medencében. Olyannyira, hogy a bajorok nem csupán szabad át- és felvonulást biztosítottak a magyar csapatoknak nyugat-európai hadjárataikhoz, hanem a nyugatiak közel 130 évig nem próbálkoztak újabb katonai akcióval. A pozsonyi csata. Őseink bizony térdre kényszerítették az ármányodókat. "Nem is a dicsőségért, hanem az életükért harcoltak, keményen ellenálltak" – írja a X. századból való híres Bajor Évkönyv. A hűség, a haza és sajátjaik szeretete mindent legyőző erőt és hitet adott eleinknek, és a magyar szabadságért küzdő utódaiknak, el egészen a XXI. századig, és tovább. – A pozsonyi csata az egyik legmeghatározóbb, igazi sorsdöntő összecsapás volt történelmünkben.
00 órakor kerül bemutatásra az M5-ön. ITT NÉZD ONLINE EZ, / Mediaklikk
Hozzászólásával egyetértve kiegészítem 2 könyv megjelenéséről 2013-ban és 2019-ben A pozsonyi csatáról (Wikipédia) melyek hitelesek és könnyen értelmezhetők. Eredetileg szkíta, aztán hun, aztán avar fennhatóság volt, amit a frankok vertek szét. Szóval ez visszahódítás volt. Ez nem honvédő csata volt, hanem hódító. A frankok a saját területüket szerették volna visszaszerezni. Értem én, hogy a magyarságnak a győzelem kellett és ez a fontos, de ettől függetlenül nem kell áldozati szerepkörben feltüntetni a hódító, rabló, gyilkolászó magyarokat, mert itt ők voltak az agresszorok, ha tetszik, ha nem. 6/10 Brew 2020 dec. 23. - 11:39:51 Aki követi Baltavári Tamásék munkáit a jútyúbon (Callistrid), az tudja, hogy ez eddig a legrészletgazdagabb animációjuk. Játékok motorját használják fel a szűkös költségvetés miatt; mondhatni ezek amatőr próbálkozások arra, hogy a nagy történelmi filmek iránti igényt valahogy csillapítsák. Nincs értelme belemenni abba, hogy miért mozognak bénán a karakterek. Pozsonyi csata film sur imdb. Kis pénz, kis honfoglaló.
A képek forrása: MAFAB Az amerikaitól néhol eltérő stílusnak köszönhetően a stúdiófilmek kötelező eleme, a nagybetűs látvány sokáig egészen háttérbe szorul, majd az utolsó harmadban előkerül minden, amit az animátorok tudnak: az aranyosra vagy csak kellően furcsára rajzolt, s később nyilván a boltokban is kelendő mitikus állatoktól egészen a végső csata során ízléses szintre belőtt seregszemléig, amiben valóban tanítanivaló módon sikerült megtartani az egyensúlyt az elfajzott giccs és az ezen a ponton a nézőktől már elvárt látványmennyiség közt. Az egyedi ízt a kínai kultúra ezúttal sikeresen amerikanizált szimbólumai és értékei adják, melyek a megszokott nagy összecsapás ismerősebb pontjait is képesek feledtetni és egy-két helyen valami emlékezetessel szolgálni. A Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája képes magát kiemelni a tucatprojektek közül, melyek között megszületett. Rokonszenves karakterei, valamint a Disney korábbi, kudarcba fulladó kísérletét, a tavalyi Mulan -filmet könnyedén feledtető és a kínai kultúrához tisztelettel viszonyuló bánásmódja végül kifizetődik, mi pedig egy olyan kellemes alkotást kapunk a pénzünkért, amilyet a csapatfilmjein túl a stúdió már nagyon rég tudott készíteni.
Talán a legfontosabb, hogy Jiang Nan néni megtanítja Shang-Chi-t, hogyan kell méltósággal és magabiztosan harcolni. A film mesterien mutatja be az ázsiai női karakterek széles skáláját és mindannyian megkapják a maguk filmes csúcspontjukat. A Shang-Chi rendkívül átgondoltan alkalmazza a fehér mellékszereplőket is. Azok, akik belépnek Ta Lo-ba, Shang-Chi anyjának eredeti otthonába, leckét kapnak arról, hogyan kell megközelíteni valaki más területét. Ez az ábrázolás egy alternatív valóságként szolgál az ázsiai földek megszállásának amerikai történelméhez képest. A jól koreografált harcjeleneteken, a magas gyártási értéken és a női szerepvállaláson túl a Shang-Chi-t a meglepően egyenes realizmus hangvétele különbözteti meg. A film felszabadultan bánik a posztmodern poénokkal – ezt mutatja egy férfi, aki élőben közvetíti Shang-Chi harcát egy buszon, és egy légiutas-kísérő, aki megszakítja Shang-Chi szívhez szóló háttértörténetét, hogy megkérdezze, milyen ételt szeretne a repülőn. Bár a film egyértelműen egy kitalált birodalomban játszódik, a Shang-Chi valahogy a lehető legjobb módon szúrja át a filmes varázslat burkát, és a nézők úgy érzik, mintha Shang-Chi története valóban a mi világunkban játszódna.
Távoli galaxisból érkező űrszörnyek? Oké. Másik dimenzióban lapuló fenyegetés? Oké. A Földön, pár mozgó susnyás mögött megbúvó "ázsiai Középfölde", ami eddig teljesen fölfedezetlen maradt? Egy rossz vicc. Értem, hogy igyekeztek megfogni azokat, akik úgy érezték: az említett filmek után a Marvel-nek leáldozott, de a kevesebb néha több. Valahogy egy szimplább, kisebb tétekben játszó (Végül megint a világ forgott kockán…) történetet reméltem, hisz eddig talán max. Thornak, Marvel Kapitánynak, meg Strange-nek kellett szembesülnie hasonló fenyegetéssel egyedül, így Shang-Chi már most OP-nak tűnik mondjuk Vasemberhez, Hangyához, Amerika Kapitányhoz, vagy akár Hulkhoz képest is. Komolyan szükség volt erre? Nem hiszem. Superman-t is sokan azért tartják unalmasnak, mert túl erős, szinte sebezhetetlen, és mit láttunk itt? spoiler Térjünk át az utalásokra. Amennyire utáltam spoiler, annyira bírtam őt itt. Mondjuk ebben sokat segített a kis társa, Morris, aki leginkább egy lábakkal és szárnyakkal föltuningolt tribble-re emlékeztetett.