Valóban csak most derült ki, hogy Bertolucciék Maria Schneider beleegyezése nélkül vették fel az Utolsó tangó Párizsban leghíresebb jelenetét? Tényleg megerőszakolta Marlon Brando a filmben partnerét? És ha mindkét kérdésre nem a válasz, akkor miért lett belőle mégis most ügy? Bernardo Bertolucci nyilatkozata napok óta komoly indulatokat vált ki a filmes világban: vasárnap este mi is beszámoltunk róla, hogy a rendező beismerte, az amúgy is botrányos hírű filmklasszikus, az Utolsó tangó Párizsban talán legismertebb, szexuális erőszakot ábrázoló jelenetét a női főszereplő, Maria Schneider beleegyezése nélkül vették fel. Nemcsak annyi történt, hogy filmsztárok háborodtak fel nyilvánosan, elítélve Bertoluccit és tettestársát, a férfi főszerepet játszó Marlon Brandót, hanem újra felerősödtek azok a hangok, melyek szerint az ügy abszolút beleillik az évtized óta férfiak uralta filmipart ábrázoló képbe, és sokkal többet mond az egész eset egyetlen filmforgatási kulisszatitoknál. Az ügy keltett egy kis zavart is, hiszen néhányan úgy adtak hírt az esetről, mintha Brando ténylegesen meg is erőszakolta volna a jelenetben Schneidert (a filmről sokáig pletykálták, hogy valódi szexjelenetek láthatók benne), mások meg pont amiatt értetlenkedtek, hogy miért kell ennek akkora feneket keríteni, ha egyszer nem történt tényleges erőszak?
A kortársak tisztelete Az Utolsó tangó Párizsban egyébként 1972. október 14-én mutatkozott be a New York-i Filmfesztivál keretében. Miután Bertolucci már előre tartott a cenzoroktól, előbemutatót és sajtóvetítéseket egyáltalán nem tartottak, a nagy titkolózás miatt pedig hamar elfogytak a jegyek a meghirdetett előadásokra, ami kedvezett a jegyüzéreknek: állítólag akadt, aki 100 dollárt fizetett egy feketén vásárolt belépőért. A kritikai siker csaknem egyöntetű volt, olyanok bálványozták az első vetítés után a filmet, mint Martin Scorsese, Robert Altman, vagy a Pulitzer-díjas filmkritikus Roger Ebert. Altman egyenesen úgy fogalmazott: " Mikor kiléptem a vetítésről, az jutott eszembe, hogy is tudnék én ennél jobbat csinálni? " Vincent Canby a The New York Times hasábjain azt mondta ilyen az, amikor " Norman Mailer és Germaine Greer találkozik. " Gyakorlatilag minden kritika kiemelte Marlon Brando lenyűgöző szerepformálását, a New Yorker -ben megjelent, Richard Brody által írt cikk szerint: " Brando-nak meg sem kell szólalnia.
A most vihart kavaró interjú sem új, három évvel ezelőtt hangzott el egy College Tour című holland tévés talkshow-ban. Ebben Bertolucci elmondta, hogy a vajas jelenet nem volt benne a forgatókönyvben, hanem ketten találták ki Brandóval, amikor együtt reggeliztek, ám Schneidert nem avatták be, mert a rendező azt akarta, hogy ne színészkedjen, hanem a valódi érzéseit mutassa: "Azt akartam, hogy Maria érezze, és ne eljátssza a megaláztatást és a dühöt. A nő, és nem a színésznő reakcióját akartam megmutatni. " Bertolucci bevallotta, hogy szörnyű dolog volt, amiért nem szóltak Schneidernek a vajról, és utólag sem sajnálja, ami történt, bár bűntudata azért van: "Ha az ember filmet csinál, és meg akar teremteni valamit, teljesen szabaddá kell válnia" - indokolta a döntését, és ezen még az sem változtatott, hogy jól tudta, Schneider neheztel rá az eset miatt. Ne aggódj, ez csak egy film! Ezt a hároméves műsorrészletet töltötte fel november 23-án a YouTube-ra egy spanyol nonprofit szervezet, és ezt kapta fel hirtelen a Twitter, és ezt kezdték el osztani egymás után a filmsztárok.
Marlon Brando végső, megkomolyodó mosolya, üvegesedő szeme. A rágógumi. (Talán mégis inkább egy nekirugaszkodó ejtőernyős veszi ki a szájából, valami indokínai bevetésen? ) Ám nehéz elhessegetni a gyanút. Hogy a parádés motívumok, a freudi–marxi, újhullámos, hollywoodi, marlonbrandós, borgeses mítosztöredékek kirakójátéka mögött semmi sincs. Hogy épp csak saját világa nincs Bertoluccinak. Pontosabban: hogy ami a sajátja, az magánügy. Talán mégsem árt még egyszer, utoljára, őt idézni: "Mindig is az volt a vágyálmom, hogy találkozom egy nővel egy elhagyott lakásban, s aztán szeretkezem vele, úgy, hogy azt sem tudom, kicsoda, és újra meg újra közösülünk, a végtelenségig. " Lehet, hogy ennyi az egész? Mert akkor nem csoda, ha jönnek a hármaspontok.
A minap egy látszólag egyszerű kérdést pillantottam meg a Facebookon, amire csak úgy özönlöttek a válaszok. A kérdés valahogy így hangzott: Mit mondogatott neked mindig anyukád? Milyen hamuban sült pogácsa van a Te tarisznyádban most? Kedves Olvasóm! Kérlek, hogy picit állj meg az olvasással és gondold át, hogy mi a te válaszod erre a kérdésre. Azt is kérdezhetném, hogy milyen hamuba sült pogácsával indultál el otthonról? Mit vettél magadra mások elmondásából, véleményéből, kritikájából és bírálatából? Mi az, amire jelen pillanatban ezt mondod: Ó, igen. Én ilyen vagyok. Már anyám is megmondta. Miket hittél el magadról? Egy gyereknek a szülei az 'istenei', így amit ők mondanak róla, az úgy is van, mert a gyermek feltétlen bizalommal hisz a szüleinek és a szüleiben. Ha most olyan érzésed van, mintha anyukád szavai önbeteljesítő jóslatként hatottak volna rád, akkor gratulálok a felismerésed hez. Ahogy mondtam, rengeteg válasz érkezett a kérdésre, amiket különböző kategóriákba lehetne sorolni.
Titkos szerelem Hamuban sült pogácsa Ej a titkos szerelem, titkosan kezdődik Mégis utoljára, kivilágosodik Ej nem az a jó gazda kinek hatökre van, Ej nem az a jó gazda kinek hatökre van Csak az a jó gazda, kinek szép lyánya van Ej minek a hatökör a nagy istállóba Ha nincsen szerelem, a két ifijúba Ej adj isten aranyat annak a gazdának Aki nevel szép leányt más ember fiának kapcsolódó videók keressük! kapcsolódó dalok Hamuban sült pogácsa: Kanásztánc Hej! Élet, élet, kanász élet, ez aztán az élet, Ha megunom magamat, magam is úgy élek!
Van, aki konkrét mesék vagy a meseírás, írás által lát rá saját árnyaira, blokkjaira, illetve talál rá rejtett kincseire. Sőt, van, aki a közös játék által író-újságíró-írásait publikáló emberré válik. Van, akihez a játékon, a jeleneteken, az improvizáción, a színházi eszközökön keresztül vezet az út (drámapedagógia). És van, akit a zene vagy a meditáció szabadít fel. Ami mindegyik területben közös: a női oldalunk (jobb agyfélteke, érzelmek világa) saját erejű felszabadítása és áramoltatása az út, amely a velem való találkozásokkor járható. Soha nem mondok "tutit", hanem a kezedet fogom, hiszek benned – és inspirállak, elgondolkodtatlak beszélgetés, játék által, hogy megtalálhasd a saját válaszaidat. Melletted állok, de nem oldok meg semmit helyetted. A történeted Hőse mindvégig Te maradsz. Bolyongásaid során is lehetek kísérőd úgy, hogy nem sürgetlek, csak biztonságot és kereteket adok ahhoz, hogy saját tempódban járhasd erősödésed, emelkedésed útját. Az, hogy épp milyen tevékenységen keresztül haladunk előre, sokszor az adott pillanat dönti el – a Beszélgetés, az Alkotás, a Játék, a Tánc, a Mese, az Írás, a Meditáció, a Csönd, mind szívesen látott vendégek nálam.