Szerző: David Baldacci Európa Könyvkiadó, 2015 Kívánj csodát című regényével David Baldacci, akit elsősorban politikai krimik szerzőjeként ismer az olvasóközönség, merőben új terepre lép. A regény, amely az USA-ban rövid idő alatt szinte nemzeti klasszikus, iskolai kötelező és egy nagyjátékfilm alapja lett, széles körű hagyományanyagot használ fel a legősibb amerikai állam, Virginia múltjából, a hegylakók világából. A richmondi születésű író családi öröksége ez, akárcsak a helyi tájnyelv, az appalache-i angol, amivel összetéveszthetetlen jelleget ad a műnek.
Bármely használt vagy jobb állapotban keresek, 1 példányban, vagy akár pár példányban, ha megtalálhatók - kérem a segítségedet, kérem! Remélem, hogy segíthet megtalálni! Szeretnék érdeklődni egy Harry Potter és a bölcsek köveI különkiadás-könyv ISBN 963956379X (a lenti második képen, 2005-ben közzétett példánya) példányában. Kösz
Valamit akartam még írni, de elfelejtettem, azért remélhetőleg minden kérdésedre válaszoltam.
Bernadett szerint ha nincsenek megfelelő szankciók, marad a magas látencia, vagyis azok, akiket bántalmaznak, nem mernek magukért kiállni, mert azt látják, hogy nagyon nehéz út áll előttük, és nincs garancia arra sem, hogy a végén nem ők járnak rosszul. Ha a bántalmazott emberek azt látják, hogy a hatóságok nem hisznek az áldozatoknak, hogy újra traumatizálják őket a folyamatos kihallgatásokkal, akkor érthető, hogy csak kevesen mernek megszólalni. Orosz Bernadett azért is áll ki a nyilvánosság elé a történetével, hogy ne vegye el a reményt a bántalmazottaktól. Csak egy vékony fénycsík szűrődik be a résnyire nyitott ajtón. A gyerekei alszanak, Bernadett még ébren van. Nemes Anna - Kiskegyed. A fal felé fordul, magához öleli a takaróját, a szeme előtt megjelenik egy rönkház a svájci Alpokban, és látja, ahogy a gyerekeivel bemennek az ajtón. Boldogok. A domb tetejére épült házban minden, ami most történik körülöttük, már csupán távoli, tompa zaj a múltból. Szöveg: Nemes Anna Grafika: Hitka Viktória A következő napokban blogunkon is bemutatjuk a SZABAD-díj idei jelöltjeit.
Ez Csonka András blogja hétfőnként a Szia, anyu! Nem is mondok mást csak egy nevet. Peller Anna. Ugye nem kell magyaráznom, miért elég csak a név. Te úgyis tudod, mi van e mögött, és főleg, hogy én mit érzek és gondolok, amikor kiejtem vagy meghallom a nevét. Na de most jön a csavar a történetben, mert mindjárt odabiggyesztek mellé még egy nevet. Ami már csak nyelvtanilag és fizikailag külön név és személy, de tulajdonképpen ez a két név és személy egybeolvadva létezik. Lukács Miklós alias Mikike. Most már ország-világ szeme láttára, de főleg döntéseképpen ők lettek az év nyerő párosa. Teljesen megérdemelten, és kérdőjeleket sem hagyva a mondat végén, szerintem is így kellett ennek történnie. Cím nélkül (2008201) 20.sz. Victor Vasarely - 2008211 párja - Várfok Galéria. Mit kell ezen csodálkozni? Igen vannak olyan párok, akik képesek egymásért, egymással, szenvedéllyel, néha bolondosan, de mindig őszinte ragaszkodással létezni. Peller Anna és párja, Lukács Miklós Forrás: RTL Klub Na persze, arról szó sem lehet, hogy Annamáriát - én így hívom - csak úgy kisajátítsa Mikike!
Emlékeztet ez a kölcsönös egymásrautaltság a kamarazenére, ahogyan egy duószonátában két játékos egyszerre képviseli a két pólust, ugyanakkor a befogadó számára mégis szerves egységet alkotnak. Brahms G-dúr hegedű-zongoraszonátája (op. 78) például iskolapéldáját kínálja ennek "kettőben az egység" elvnek, különösen, amikor úgy szólal meg, mint a fesztivál július 20-i koncertjén Joshua Bell és Várjon Dénes előadásában (az alábbi videón: 1:57:15-től). Szirtes János családtagjait, szeretteit őrzik a kilencvenes évek elején készült kormos testlenyomatai. Szirtes a mennyezetre felerősített vásznakat alulról egy fáklya tüzével bekormozta, majd modelljei az ölelés gesztusával a kormos felületekbe nyomták bele meztelen testüket. A mozgásban megörökített testek így élettel teli lenyomatokká konzerválódtak, nem megkövült halotti maszkokként, hanem dinamikus, élő formákként jelennek meg előttünk. Szirtes János: 92/49, 1992, akril, korom, vászon, 90×80 cm – forrás: Várfok Galéria Az alkotás folyamatának rítushoz hasonló mozdulatsora és a tűz használata transzcendens szellemi energiákkal tölti meg a műveket, mintha Szirtes szeretteinek vitális képmásai táplálnák és fenntartanák a valós személyek életenergiáját.
A csodákban és a tündérekben annak ellenére is töretlenül hisz, hogy már jól ismeri a poklot. Ő ugyanis az az ember, az a nő és az az édesanya, akit 2019 őszén a felismerhetetlenségig összevert a párja. Bernadett arcán nem maradt ép felület, eltört az orra, letörtek a fogai, és a teste is zúzódásokkal volt tele. A szállodai szoba, ahol bántalmazták, úgy nézett ki, mintha gyilkosság történt volna a falak között. A férfi betörte a kulcsra zárt ajtót, széttörte a tömörfa fésülködőasztalt, Bernadett fejét hol ököllel ütötte, hol a hajánál fogva a falba verte. A nő vére szinte mindenhol ott volt a szobában. Bernadett bűne aznap az volt, hogy előbb ment fel aludni a szobába, mint a párja. A férfi, miközben ütötte Bernadettet, azt mondta neki, hogy azt a szobát élve már biztos, hogy nem hagyja el. Nem lett igaza. Bernadett él, és a történetét nem rendőrségi beszámolókból, nem rokonoktól vagy szomszédoktól, hanem tőle tudjuk. Mert összeszedte minden bátorságát, és kiállt a nyilvánosság elé. Megmutatta, mit jelent a párkapcsolati erőszak, amikor nem definíció, nem statisztikai adat, nem vita tárgya, hanem valóság.