Ez a cikk több mint 1 éve frissült utoljára. A benne lévő információk elavultak lehetnek. 2018. szept 9. 21:26 Keleti Andrea a Családvarázsban Budapest — Keleti Andrea (49) és férje, Kovács Zoltán (40) tökéletes családi idillben él együtt két gyermekével, Vikivel (17) és Mátéval (13). Bár a gyerekek még fiatalok, Andrea a Családok éve sorozatában, a Családvarázsban elárulta: már alig várja, hogy nagymama lehessen, és egy nagycsaládot varázsolhasson el főzőtudományával. – Nagyon tetszenek az amerikai filmek, ahol összegyűlik a család, jönnek az ország minden részéről a gyerekek – bár nálunk csak két gyerek van. Imádok főzni, imádom, ha mindenki körbeüli az asztalt. Most amíg nincs ilyen sok gyerek – vagyis inkább nincs ilyen sok unoka –, addig a barátok egészítik ki a csapatot. Keleti Andrea és családja a Családvarázsban!. Szerintem nagyon jól csinálom és borzalmasan élvezem. Azt hiszem, ez a nagymamakor eleje, amikor az ember már csak abban leli örömét, amikor eteti a családot – mondta Andrea nevetve. Férje még nem tekint ennyire előre a jövőbe, de azt elismerte, hogy Andi kiválóan süt-főz.
Osvárt Andrea a magánéleti válságáról vallott 2021-02-03 / Szerző: / Egyéb, Párkapcsolat Osvárt Andrea magánéletéről őszintén mesélt a TV2-nek, a színésznő elmondta, hogy egy jóga óra végén zokogásba tört ki, mivel rájött, nagyon rossz lelkiállapotban van. A hosszú önismereti fejlődés során azonban rájött, van kiút a nehéz élethelyzetekből! "Konkrétan voltak olyan lelki nehézségeim, amikor próbáltam magam tartani a külvilág felé, hogy igen, jól vagyok, és ezt odáig magam is elhittem. Amíg az egyik jógaóra végére ki nem potyogtak a könnyeim. Ugyanis a jóga által sikerült olyan szinten harmóniába kerülni magammal, hogy sikerült felvállalnom, hogy most nem vagyok jól, elfáradtam. Osvárt Andrea a magánéleti válságáról vallott - Habostorta.hu. Ezt a gyengeségemet fel mertem önmagam előtt, és mások előtt is vállalni" - mondta el a színésznő. Andrea nemrég a Blikknek is mesélt arról, hogy szakítottak párjával, ami nagyon nehéz döntés volt, de most örül, hogy magára koncentrálhat. A teljes interjút itt tudod megtekinteni: Forrás: Blikk
A cél változatlan, felhívni a figyelmet az egészségmegőrzés...
A múlt héten jártam kettővel ezelőtti munkahelyemen pusztán hobbiból, megállapítottam, mennyire nem szeretek még mindig könyvtárban ülni, sose szerettem, szegedi egyetemi pógár koromban is csak annyi időt voltam hajlandó olvasóteremben senyvedni, amennyit kénytelen voltam, merthogy a folyóiratokban, kézikönyvekben kijelölt kötelező anyagot nem lehetett kikölcsönözni. Mások ott töltötték az életüket, ott tanultak, benne éltek a könyvtárban, de én nem, engem minden zavart, hogy velem szemben ültek, hogy mögöttem ültek, hogy mellettem járkáltak, hogy nyikorgott a szék, hogy nem mozdulhattam, ahogy jólesett volna, szóval villámgyorsan átrohantam az anyagon, kijegyzeteltem és menekültem. Korszakos magyar manöken volt a nemrég elhunyt Patz Dóri - Hírnavigátor. Kölcsönözni, katalógusban keresgélni, polcokon böngészgetni, az más, azt mindig szerettem, de az olvasóterem nem az én világom. Aztán voltam a múlt héten régi hazámban is, megállapítottam, hogy a kerület központja semmit nem változik már hosszú évek óta, bár az autóbuszok számozása és hellyel-közzel útvonala is új volt számomra, nosztalgiáztam régi ismerősökkel, még könyvtárban is jártam, mivel a kerületi helytörténeti kiadványokat másképp sehogy sem lehet elérni.
Ebbe nőttem bele, nekem ez a természetes. Zsuzsinak szintén. – Most még olyan távolinak tűnik az az idő, amikor a szüleimnek komolyan szüksége lesz rám! Egyelőre elég, hogy a bátyám és a sógornőm a közelben laknak, így, ha bármi apróság fölmerül, tudnak segíteni. De ha majd egyszer tényleg eljön az az idő, szeretnék én is úgy törődni a szüleimmel, mint anyu most a nagyanyámmal. Patz dóri lányai. Akkor majd visszaadhatom azt a rengeteg segítséget és gondoskodást, amit eddig az életben tőlük kaptam. Szeretet-híd Miközben egy felnőtt élete tele van kérdőjelekkel, abban biztos lehet, hogy gyermeke határtalanul szereti őt. A szülőnek biztos lelki támasza a gyerek, egészen a kamaszkoráig – véli Dr. Bonyár Lajos pszichiáter. A problémák a serdülőkorral kezdődnek, amikor a szülő deviánsnak látja gyerekét, miközben amaz is másként kezd nézni rá. "A hagyományos társadalmak a mainál jóval stabilabbak voltak, a családi kapcsolatok, így a hála szerepe is természetes volt. Persze ma már az elvárásokat is lehet euróban mérni: az Egyesült Államokban vagy Svájcban a fiatalok fillérre pontosan tudják, mennyivel tartoznak a szüleiknek.
Holott nagyon is megértett, a szíve szakadt meg attól, hogy keménynek kell mutatni magát, de így látta jónak. Kettős feladatot látott el, tudta, hogy nekünk szülőkre van szükségünk és nem lehetett csak elnéző, gyengéd anya, akihez odamenekülhetünk az atyai szigor elől. Máig csodálom a bátorságát, a hősiességét, a lélekerejét. Azt a különös képességét is, hogy velünk együtt élte meg fejlődési szakaszainkat, a pólyától a felnőttkorig. Mivel rajtunk kívül igazából semmi sem érdekelte túlzottan, mindenről tudni akart, ami valamilyen formában velünk volt kapcsolatos. Így hozta be azt az időtávolságot, amelyhez földrajzi is járult, miután férjhez mentem és messzire kerültem tőle. Nem mutatta, hogy megsínyli az elválást, mert ami jó nekem, az egy anyának is boldogság, és átprogramozta az életét. Fotók. Megtanult befelé sírni, egyedül maradni, és az utolsó lélegzet vételéig sem szűnt meg szeretni. Egyszer elmagyarázta, hogy neki volt szüksége ránk, mi tartottuk életben. Attól, hogy elmentünk nem változott semmi, hiszen vagyunk.
A gondoskodás körbejár Lena néni, Zsuzsi és Panna Jó esetben persze szülő és gyerek mindig egymás támasza – kinek, mikor van éppen nagyobb szüksége a másikra. Amikor Zsuzsit az édesanyjáról, Pannáról kérdezem kibuggyan belőle a már-már röhögés határát súroló nevetés. – Most viccelsz? Az elmúlt időszakban többet voltam beteg, mint az anyám! Anyu a család tartóoszlopa! Komolyan, egyelőre inkább ők azok apuval, akik nekünk segítenek. Ha bármire szükségünk van, például vigyázni kell a gyerekekre, a több száz kilométeres távolság ellenére is számíthatunk rájuk. Anyu az, aki a különböző alkalmakkor megszervezi, összerántja a családot, és gondoskodik nagyikáról is. Hihetetlen energiája van. – Fáradhatatlan? – Hogy egy ember fáradhatatlan? Ilyen legfeljebb a mesében van. Anyu félelmetesen kimerül néha. Az ő szemléletükben még nincs meg, ami az én generációmnak már természetes: hogy az embernek igenis magával is kell egy kicsit foglalkoznia, fontos néha kirúgni a hámból, különben elveszíti a vastartalékait.
Próbálom őket rávenni, hogy néha lazítsanak egy kicsit, menjenek el sétálni, moziba vagy kirándulni. Sajnos inkább kevesebb, mint több sikerrel. Pannának a világ legtermészetesebb dolga, hogy amíg az ember bírja, maradéktalanul csatasorba áll. A mamája, Lena néni szintén mindenben besegített, amíg Zsuzsiék kicsik voltak, Panna pedig dolgozott. – Anya most már több mint két éve velünk lakik. Annak ellenére, hogy tulajdonképpen mi elég jó kapcsolatban vagyunk, egy pillanatig sem állíthatom, hogy ez életünk legkönnyebb időszaka lett volna. Először is, azzal hogy ideköltözött, anyának megszűnt az otthona, és – akármennyire is a családja vagyunk – egy új környezetbe kellett beilleszkednie. Időre volt szükség, hogy ezt feldolgozza. Ráadásul ő olyan típusú asszony, aki megszokta, hogy mindig az ő akarata érvényesül. Ezzel nekünk is elég nehéz nap mint nap szembesülni, és neki sem könnyű elfogadni, hogy bizony most már nem mindig úgy alakulnak a dolgok, ahogy ő szeretné. És hát, talán éppen azért, mert olyan sokáig aktív életet élt, gyakran érzi úgy, hogy fölöslegessé vált, már csak teher a számunkra.
A cikk elkészítésében a Meiszter Rita által szerkesztett FŐMTERV 70 című kiadvány volt a segítségünkre. Írta: Zubreczki Dávid | Képszerkesztő: Virágvölgyi István A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: Gyere be a zöldbe! Mar 12, 2022 Növények a nagyvárosban Budapest zöldje – ezt mutatja a sok kép, az archív fotók. Illetve dehogy: épületeket mutatnak, szép vagy ócska házakat, templomokat, meg embereket, akik itt laktak vagy ide látogattak, és még esetleg néhány fát, bokrot, virágot. Szinte soha nem a fa, virág, bokor miatt készül a kép, és ritka az, ha ezekre csodálkozik rá a képeket nézegető. Sőt: ritka az, ha egy város kapcsán eszünkbe jut egyáltalán, hogy ott vannak növények is, velünk élők. Írta: Viczián Zsófia | Képszerkesztő: Virágvölgyi István A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: