Kántor Péter 1949-ben született, Budapesten. Költő, műfordító. 1973-ban az ELTE Bölcsészettudományi Karán angol-orosz, majd 1978-ban magyar szakon szerzett diplomát. 1973 és 1976 között budapesti középiskolákban dolgozott nyelvtanárként. 1984 és 1986 között a Kortárs munkatársa. 1990-91-ben Fulbright ösztöndíjas az Egyesült Államokban. 1997 és 2000 között az Élet és Irodalom versrovatvezetőrseskötetei: Kavics (1976), Halmadár (1981), Sebbel-lobbal (gyerekversek, 1983), Grádicsok (1985), Hogy nő az ég (1988), Napló 1987-1989 (1991), Fönt lomb, lent avar (1993), Mentafű (válogatott versek (1994), Búcsú és megérkezés (1997), Lóstaféta (2002), Trója-variációk (2008), Kétszáz lépcső föl és le (gyerekversek, 2005), Megtanulni élni – Versek 1976-2009 (2009), Köztünk maradjon (2012). A brémai muzsikusok című gyermekdarabját 1999-ben a Stúdió K mutatta be (Fodor Tamás rendezte). Fontosabb műfordításai: Pilnyak: Meztelen év (1979), Remizov: Testvérek a keresztben (1985), Puskin: A kapitány lánya (2009).
A szerző portréját Szilágyi Lenke készítette.
S a világ utolsó óráján, ha a megrepedt harangot kongatják, minden bizonnyal én már por leszek, egy tömör elhasználódás – Kit érdekel? S a földö
A drága, drága révülés, amelyben mi fájt és mart és sajgott, elfelejtem, hogy társtalan, hogy csupa seb vagyok, mint csillagok közt hulló csillagok! Csak mély verése ér most, mint Sohonyai Attila: Várva rád Addig várok rád, amíg tudok. Alkukat kötök a sorssal, s ha kell, a csillagokra is rácáfolok. Ha kell, időt utazok, múlt leszek érted, s azért harcolok, hogy lénye lehess a jövőmnek. Amikor már kemény lesz a lágy – várok rád. Addig várok rád, míg a csontjaim feladják, s ízületeim elsorvadnak. A kopogó háztető pala akaratai elhasználódnak, s a feladás vizei onnan az esőt homlokomra csorgatják. De miattad, lehet hogy a földbe akkor is gyökeret verek, s ha ágaimat kapálják az irigyek, csendben leszek akkor is, a bosszúszavak és a lebeszélések mit sem törnek, mit sem aláznak engem, mert ki a célért áldozza fel mindenét, az végül csak nyertes lehet. Ebben kell higgyek, s ezért kell, ezért nem adhatlak fel. Minden drága és féltett külső kincsemet, mire megjössz, elvitték már tolvajok, kifosztott leszek, s belül is ingatag hanyagság; magammal szemben.