Az én olvasatomban az Ígéretes fiatal nő középpontjában nem a bosszú áll, hanem a szembesítés. Előbb-utóbb ugyanis minden elkövetőt és cinkost szembesíteni kell azzal, hogy mennyire szánalmas, és elfogadhatatlan a "megérdemelte, minek ment oda, miért ivott annyit, miért volt rajta olyan ruha, szerintem ő is akarta, de hiszen annyira fiatalok voltunk még", és megannyi hasonló, a bűnösöket felmentő, áldozathibáztató, arrogáns kifogások. Hogy vannak dolgok, amelyekre nincs kifogás, amelyekért vállalni kell a felelősséget. A rendező-forgatókönyvíró Emerald Fennell 2021-ben megkapta a filmért a legjobb eredeti forgatókönyvnek járó Oscar-díjat. Ígéretes fiatal nő (Promising Young Woman) angol-amerikai thriller / krimi-dráma, 113 perc, 2020 PG: 16 rendező, forgatókönyv: Emerald Fennell zene: Anthony Willis operatőr: Benjamin Kracun vágó: Frédéric Thoraval főszereplők: Carey Mulligan Bo Burnham Laverne Cox
Ezúttal is olyan hevülettel játszik, hogy nem tudjuk levenni róla a szemünket. Az Ígéretes fiatal nő a sztereotípiák és társadalmi előítéletek bizarr elegye. Egy közepes thrillerrel megspékelt erős szatíra egy kis romantikus begyűrődéssel, amely mindvégig humorral közelít az elkerülhetetlen katarzis felé. A jelenetek kvintesszenciáját a filmben felcsendülő zenék viszik a teljesség felé. Megérdemelten járna már az Oscar Carey Mulligannek, akiről nem győzzük hangsúlyozni (bár eddig is tudtuk), hogy korunk egyik legragyogóbb színésznője, és már rég nem csak ígéretes. Hozzászólások hozzászólás
Az aktivista hevületű Ígéretes fiatal nő nem véletlenül lett az idei Oscar-szezon legmegosztóbb filmje. Olyan, mint ha a Kill Bill t ötvözték volna egy szexuális zaklatásról zajló kommentvitával. Nagyon egyenetlen, de van harapása, Carey Mulligan tekintetétől pedig nehéz szabadulni. Van abban valami felszabadító, amikor a fotel vagy a moziszék puha biztonságából nézhetjük végig, ahogy a traumatizált hős sorra leszámol az életét megnyomorító gonosztevőkkel. Nem csoda, hogy a kíméletlen bosszú a thrillerek egyik örökzöld toposza lett, ám ezen belül akadnak kiemelt kategóriák: a megerőszakolt nők véres bosszúhadjáratára épülő rape and revenge filmek például fontos alműfajjá nőtték ki magukat az elmúlt fél évszázad során (odáig mondjuk nem jutottak, hogy tisztességes magyar elnevezésük is legyen). A zsáner alapjait még az európai művészfilm olyan legendái fektették le a '60-as években, mint Ingmar Bergman ( Szűzforrás) és Francois Truffaut ( A menyasszony feketében volt), hogy aztán a hollywoodi filmeket is elárasszák a bosszúálló amazonok, akik akár a sírból is visszatérnek, hogy elégtételt vegyenek a mocskos férfiakon – vagy ha ők már nem képesek erre, akkor esetleg apjuk, illetve megözvegyült férjük torolják meg halálukat.
Egyszerre fedezni fel benne a romantikus komédiák könnyedségét, de legalább akkora teret kapnak benne a thriller és dráma műfajelemei. Ez párhuzamba állítható Cassie karakterével és életfelfogásával. Az alig 30 éves főhős miután otthagyta az egyetemet, egy kávézóban lett pultos, míg éjszakánként szórakozóhelyeken tetteti magát részegnek, hogy az őt kihasználni próbáló férfiakat megleckéztesse. A sémát Ryan töri meg, aki úgy tűnik, végre ki tudja tölteni a lány lelkében tátongó űrt. A múlt sebei azonban nem forrnak be egykönnyen, ami egy egészen gyomorba vágó utolsó harmadot eredményez. Ígéretes fiatal nő (Bo Burnham és Carey Mulligan) Forrás: Focus Features/Merie Weismiller Wallace Fennell kétségtelenül tehetséges filmes, érti a dolgát, tudja miként kell szórakoztatni, sokkolni egyaránt. A fenyegető és feszült szegmenseket legalább annyira szórakoztató nézni, mint a poénosabb szituációkat, ráadásul Cassie messze nem tökéletes. Magabiztosságot sugároz, mégis esendő, törékeny, de kompenzálja éles eszével és talpraesettségével.
Pink bosszúfantázia a #metoo korában – A nomádok földje mellett az idei Oscar másik slágerfilmje szatirikus, elgondolkodtató, és véres megtorlás helyett inkább empátiára kényszerít. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA. Kényes témába tenyerel, de magabiztosan vágja ki magát onnan Emerald Fennell, akit már nem csak A korona Camillájaként ismerhetünk. A valóban ígéretes és fiatal rendezőnő volt már showrunner (a Megszállottak viadala második évadában), Oscar-díjas (az Ígéretes fiatal nő öt jelöléséből végül a legjobb eredeti forgatókönyvért kapott elismerést), de legnagyobb elismerése mégiscsak az, hogy első rendezésével beszédtémává tudott válni. Vitát generált és gondolkodásra ingerelt egy indulatokkal túlfűtött témában, és tette ezt olyan okos eleganciával, iróniával és érzékenységgel, amivel ritkán találkozni – pláne a #metoo és a nemi erőszak kérdéskörében. Pedig akárhogy is nézzük, egy rape'n'revenge-filmmel, azaz bosszúfantáziával van dolgunk, amely valahol az olasz exploitation környékéről indult ( Köpök a sírodra), és bár akadtak respektált darabjai ( A vádlottakért kapta Jodie Foster az első Oscarját), nem tartozik a filmművészet legkifinomultabb zsánerei közé.