Jean-Paul Belmondo mindent megkapott az élettől, de az sok mindent el is vett tőle. A 82 éves francia színész egészsége megrendült az utóbbi években, bajában egyedül maradt. Belmondo szülei művészek voltak, így nem volt meglepő, hogy hiába számított okos fiúnak, inkább a színészet, mint a tanulás érdekelte. Ezenkívül még a futball és a boksz vonzotta, de aztán mégis a színpadon kötött ki, noha a bunyó a későbbi években is közel állt hozzá. Filmszínészként első sikerét 1959-ben érte el a Kettős küldetés című filmmel, majd 1960-ban jött a legendás Kifulladásig. Színész Jean-Paul Belmondo: filmográfia, a legjobb filmek. Ezekben az években már nős volt, 1953-ban, mindössze húszévesen vette el Élodie Constantint, akitől három gyermeke született: Patricia (1958), Florence (1960) és Paul (1963). A házasság 1965-ben ért véget, a színész egy évre rá már Ursula Andress színésznő párja volt, akivel egy filmforgatáson ismerkedett meg. A film rendezője úgy emlékszik megismerkedésükre, hogy nagyon hamar kialakult közöttük a szenvedélyes szerelem. Hat évig tartott a viszony, egy évre rá már más oldalán volt boldog a színész.
Bájos, optimista, bátor - ilyenismeri a Jean-Paul Belmondo által játszott karakterek közönségét. A francia csillag filmográfiája lenyűgöző komédiákban gazdag, ideális a családi nézéshez. Hosszú életében ez a férfi sikerült megszoknia a banditák, a kaszkadőrök, kémek, kalandorok képeire. Milyen fontos szerepet tölt be a 82 éves színész, aki érdemes felidézni? Életrajzi adatok Színész Jean-Paul Belmondo, akinek filmográfiájalenyűgözi határait, egy kis francia városban született 1933-ban. Nem tartozik azon hírességek számához, akik szinte születésüktől fogva észrevették hívásukat. Harry Potter És A Titkok Kamrája. Az iskolai években a fiú felváltva sportolóvá, szobrászként, utazóvá akart lenni. Közelebb húsz évig még mindig választották a színész pályáját, ami nagyrészt a színház iránti szeretetének köszönhető. Meghatározva a szakmával, Belmondo végzettA drámai művészetek konzervatósa. Aztán követte a színházban végzett munkát, ahol sikerült megnyernie az első rajongók szívét. Azonban a híresség, mint filmszereplő sokáig elérhetetlen volt a Belmondo számára.
Angélique szerepében sok színésznőt kerestek fel. A producer, Francis Cosne Brigitte Bardot akarta a részre, de ő nem volt hajlandó. Annette Stroyberget vették figyelembe, de nem ismerték eléggé. Catherine Deneuve túl sápadt volt, Jane Fonda amerikai akcentussal beszélt franciául, Virna Lisi pedig Hollywoodban volt elfoglalva. A legkomolyabb színésznő Marina Vlady volt. Majdnem aláírt egy szerződést, de Mercier megnyerte a szerepet, miután kipróbálta: ezt nem nagyon értékelte, mert kezdőként bántak vele, amikor már jól ismerték Olaszországban. Abban az időben, amikor kapcsolatba léptek vele Angélique alakításában, már több mint húsz filmben szerepelt. A következő négy évben öt folytatást készített, amelyek nagy sikert arattak. Angelique szerepe azonban egyszerre volt áldás és átok. Ez szinte azonnali sztársággá katapultálta, hírességben és népszerűségben vetekedett Brigitte Bardot -tal, de a karakter elhomályosította karrierje minden más aspektusát. Az 1960-as évek végére az "Angélique" és a Michèle Mercier nevek szinonimák voltak.
A csillag filmográfiája a "Moliere" című történeti szalaggal kezdődött, amelyben szerepe a közvélemény figyelmen kívül hagyta. Jean-Paul szerencsés volt ahhoz, hogy részt vegyen epizódok kivágásával. Belmondo: Star Filmográfia Az első film, amely a színészt az áhította népszerűség, a "Végül lélegzet" című kép volt, amely 1959-ben jelent meg. Egy karizmatikus, csalódott és enyhén cinikus eltérítő kép, amely elit autókra szakosodott, nem tudta megcsodálni a közönséget. A Belmondo-ról, akinek az akkori filmfelvétele már több sikertelen szerepkörrel is foglalkozott, először szexszimbólumról beszélt. Az elért siker megszilárdítása segített lőni1961-ben a "Kartush" című történeti szalagot, ahol Jean-Paul partnere lett a Claudia Cardinale szép filmsztárja. Mint a közönség, és 1963-ban megjelent a "Rio-i ember" film a Belmondo részvételével. Ebben a képen Françoise Dorleac mellett szerepelt. Érdekes és a "Vadászat egy ember" című filmben, amelyben a színész szerepet játszott egy pimp, aki egy veszélyes üzletet hagyott a családi kényelem kedvéért.
A népszerű sorozat két korábbi kötetének, a Coco Chanel és a szerelem illatának, valamint az Édith Piaf és a szerelem dalának is Michelle Marly, egy, a tudományos életben ugyancsak jegyzett írónő a szerzője. Ebben a talán minden korábbinál felkavaróbb Maria Callas-életregényben a szerelmi szál mellett természetesen a halhatatlan énekesnő pályájának megannyi epizódja is feltűnik. Callasnak mindig meg kellett szenvednie az operairodalom drámai szopránszerepeiért, legyen az Bellini Normája, Verdi Traviatája, Donizetti Lammermoori Luciája vagy éppen Puccini – az énekesnőre olyannyira hasonlító – Toscája. Páratlan előadásaira készülve hol melléküreg-, torok- és hangszálgyulladásokkal, hol a járását bizonytalanná tévő rövidlátásával küszködött, hol pedig azzal, hogy erős csontozatú görög szépség létére elérje annyiszor megcsodált színésznő ideálja, Audrey Hepburn lepkesúlyát. Mindezek a szenvedések azonban csupán szerény előtanulmányoknak számítanak ahhoz a csaknem tízévi gyötrelemhez képest, amit attól kezdve kellett elszenvednie, hogy 1957-ben, történetesen a szerelmesek városában, Velencében megismerte Aristoteles Onassist.
Pierre-Jean Rémy: Maria Callas (Zeneműkiadó Vállalat, 1982) - Szerkesztő Fordító Róla szól Kiadó: Zeneműkiadó Vállalat Kiadás helye: Budapest Kiadás éve: 1982 Kötés típusa: Vászon Oldalszám: 334 oldal Sorozatcím: Memoár Kötetszám: Nyelv: Magyar Méret: 20 cm x 15 cm ISBN: 963-330-423-7 Megjegyzés: A könyv néhány fekete-fehér fotóval illusztrált. Értesítőt kérek a kiadóról Értesítőt kérek a sorozatról A beállítást mentettük, naponta értesítjük a beérkező friss kiadványokról Fülszöveg Életrajz, művészi méltatás és írói hitvallás keveréke Perre-Jean Rémy Callas-könyve. Vagy ha úgy tetszik: a prózában elmondott görög tragédia. Nem azért, mert főhősnője, Maria Kalogeropulosz görög származású. Hanem azért, mert Maria Callas élete és pályája valóban ógörög sorstragédia volt. Elkövette a tragikai vétségek sorát: korán vállalt olyan szerepeket, amelyek hangjának korai hanyatlását idézték elő; olyan környezetet vállalt magáénak és magára, amely csak rontott hírben akkor sem hittek indiszpozícióiban, amikor valóban beteg volt.
Mint mindent, ezt is megpróbálták egyes fachtársnői magukévá tenni. Feleslegesen. Nehéz belátni, de az Utánozhatatlan utánzói legfeljebb majmocskák lehetnek, nem epigonok. A kiválasztottság és a zsenialitás szikrája nem lopható el. Árulkodó momentum ez a kedvesnek és őszintének szánt bevezető, mely rávilágít, hogy ez az asszony egyetlen módon tud kommunikálni a világgal: a zenén keresztül. Csak a reflektorok fényében létezik. Jön Lauretta agyoncsépelt, mézédes áriája, amivel már a tizenéves növendékek is magabiztosan borzolják a felvételi bizottságok idegeit. Könnyű győzelem. De nem egy Callasnak. Az ő előadásában nyoma sincs annak a kislánynak, akit ki lehet zavarni madárkát etetni. Maria Callas Negyedszázaddal van túl Izolda, Brünhilde vagy Kundry gyilkos szólamain. A magányos asszony félve engedi el a zongorát, alig-látó szemeivel a semmibe mered, manökenre kínzott madárteste keményen megdolgozik minden hangért, miközben ő maga tudja a legjobban, mennyire egyenlőtlen a küzdelem. Toscai szenvedéllyel kéri (és nem kérleli) az Atyát (és nem az atyját), hogy… Mit is kérhetett Callas ekkor ragyogó ruhakölteményében, mesterien berakott hajával, ujján egy jókora rubinnal?
Irgalmatlan feladat lehetett ennyi ismert és eddig ismeretlen anyagon átrágnia magát a szerkesztő-rendezőnek. Így aztán nem csoda, ha az arányok néha elcsúsznak a filmben, ha egyes témákat a kelleténél hosszabban, míg másokat rövidebben, vagy sehogy sem tárgyalunk. De mindezek ellenére A Maria Callas-sztori nem csak opera- és Callas-rajongók, vagy szerencsésebb korokban dolgozó elődeikre irigykedő újságírók számára érdekes film.
Élete során Maria Callas boldogtalan létet élt át. Vajon ő maga is észrevette a feltűnő egybeesést az általa megtestesített női karakterek és a nő, a boldogtalan szerető között? Születése óta, 1923. december 4-én New Yorkban, az anyja nem volt hajlandó ránézni, aki két évvel korábban elvesztette a fiát. Nővére, Cynthia, akit Jackie-re fognak átnevezni - a sors ujja? - imádták, szülei kedvesét. Ő, Mária, az elutasított gyermek volt, csúfolta a súlyát és a szemüvegét, "az iskolában nagy szemüveges kígyónak hívják" - mondja életrajzírója Az operaszínpad végre létezik Maria Callas Long Island bevándorló szomszédságában nőtt fel, ahol apja, Georges Kaloyeropoulos telepedett le. Az iskolában kigúnyolták és családként elutasították, csak rádiója maradt. - Ő volt az, aki megmentette. Hallgatva dallamokat reprodukál, és felhívja a szomszédok figyelmét. Ők jelentik a lánya adományát Evangeliának. Lehetőségét látja visszatérni Görögországba, és beíratja a fiatal csodagyereket az athéni télikertbe.
Legnagyobb vetélytársa Renata Tebaldi volt, rivalizálásuk az operabarátokat is két táborra osztotta. Az alsó F-től a felső E-ig Callas az ötvenes években ért karrierje csúcsára, fényképe 1956 októberében az amerikai Time magazin borítóján is szerepelt. Háromoktávnyi hangterjedelme az alsó F-től a felső E-ig, a drámai szoprántól a koloratúrszopránig ívelt. Gyönyörű hangjához kivételes előadói képességek társultak, ő próbálta először színészi játékkal megreformálni az olasz operát, oroszlánrésze volt a bel canto újbóli divatba hozásában. Pályafutása során 529 előadáson 36 szerepet alakított, húsz teljes operafelvételt készített. A leggyakrabban és legszívesebben drámai, érzelmekben gazdag szerepekben tündökölt, aki meghal, vagy gyilkol szerelméért. Vígoperában kezdő éveit leszámítva csak Rossini műveiben (A sevillai borbély, A török Itáliában) énekelt. Visconti mellett Zeffirelli is rendezte, mindketten színpadra állították vele a Traviatát és a Toscát. 1969-ben Pasolinivel forgatta a Médea című filmet, ekkor azonban már alig tudott énekelni.