Az út mentén több sír, műemlék és mérföldkő található. A legimpozánsabb talán Julius Caesar egyik tábornokának felesége, Cecilia Metella jól megőrzött sírja. Marcus Servilius és a római császár Gallienus sírja is jó állapotban maradt fenn. A Via Appia mellett olyan további emlékművek találhatóak, mint a Herkules temploma, a Quo Vadis templom, vagy a Villa dei Quintili régi fürdőivel és gyönyörű frízeivel, valamint a Circus Maxentius. Számos fontos esemény zajlott a Via Appia mentén. Miután a római tábornok Marcus Crassus leverte a rabszolgalázadást i. 71-ben, több, mint 6000 elfogott rabszolgát feszítettek keresztre a 200km-es úton Rómától egészen Capua-ig. Appia római ut texas. A Római Birodalom bukása után az utat már nem igen használták. Körülbelül 1300 évvel később a 18. század végén egy új utat építettek a régivel párhuzamosan. Ezt az utat az Új Via Appiának nevezték el elődje után, mely ma már idegenforgalmi látványosság. Az első 5 kilométert még mindig sok autó és busz használja, de az ezt követő szakaszon igen csekély a forgalom, a romokat gyalogosan is biztonságban fedezhetjük fel.
Az időközben épített korszerű főút, a Via Appia Nuova (SS7 jelzéssel), mely a régi úttól keletebbre hagyja el a várost, Frattocchie településnél találkozik a régi út nyomvonalával, ami innentől a régi nyomvonalán halad tovább. Más ókori utak, amelyek Rómából indultak: Via Aurelia (a mai Franciaország felé), Via Cassia (a mai Toszkána felé), Via Flaminia ( Ariminum felé), Via Salaria (a mai Adriai-tenger felé). Appia római ut football. [1] Miért volt szükség útra [ szerkesztés] Hosszabb távolságra jelentős katonai vállalkozást csak megfelelő utánpótlás biztosításával lehet vívni. A Római Köztársaság késői időszakában a rómaiak már mestereivé váltak az utánpótlás biztosításának. Appius Claudius idejében mindebből még keveset tudtak. A szamnisz háborúk dimenziói azonban rákényszerítették őket a tanulásra, és az utánpótlási vonal biztosításának ezekben a háborúkban nem volt más módja, mint az útépítés.
A térképen a "régi" és az, rövidebb Új Via Appia Traiana látható, melyet Traianus császár építtetett Brundisiumból indulva Canusiumon és Bariumon át.
silv. II. 2. 12) nevezett, i. 312-ben, a samnisok elleni háború idején kezdte építtetni Appius Claudius Caecus censor (viam Appiam stravit, CIL XI 1827), amit elsődlegesen felvonulási útnak szántak a hadsereg számára. A via Appia a Porta Capenán keresztül hagyta el Rómát, ezután Aricia, Tres Tabernae, Forum Appii, Tarracina, Fundi, Formiae, Minturnae, Sinuessa és Casilinum városokon haladt keresztül, majd Capuában ért véget. Egyes számítások szerint az út ezen, kb. 185 km-es szakaszának megépítése öt évig tarthatott. Mintegy fél évszázaddal később (i. Via Appia – Az első római út | Hellovilág Magazin. 264) kiegészítették egy Callatián és Caudiumon keresztül Beneventumig, majd Venusia, Tarentum és Uria városán át Brundisiumig tartó szakasszal (320 km). Brundisium (Brindisi), amely harminc évvel korábban kapott colonia rangot, Itália legfontosabb keleti parti kikötője volt, ahonnan át lehetett kelni a Balkánra. Így az egész út hossza kb. 580 km-t tett ki. A Rómából Brundisiumba történő utazást leírta Horatius egyik szatírájában (sat. I. 5), amiből úgy tűnik, hogy a Pomptinus-mocsarak (plaudes Pomptinae) területén csónakokkal haladtak tovább az utasok, akiknek tájékoztatásáért igazán mindent megtettek a hatóságok.
Ha egy kis változatosságra és turistamentes nyugalomra vágyunk Rómban, érdemes egy kellemes sétát tenni Róma legrégibb útján, a Via Appián. A Birodalom legfontosabb közútját Appius Claudius Caecus censor kezdte el építtetni Kr. e. 312-ben, hogy biztosítsa a samnis háborúban harcoló legiók utánpótlását. Az út Rómát és az apuliai Brindisit (az ókori Brundisiumot) kötötte össze, s a Várost a Porta San Sebastianón (Porta Appián) keresztül hagyta el. Az út mentén több érdekes, spirituális élményt nyújtó látnivaló sorakozik. A monumentális téglakapu után alig 800 méterre áll a bájos kis Quo Vadis templom (Chiesa del Domine Quo Vadis), éppen ott, ahol a legenda szerint a menekülő Szent Péter találkozott Jézussal, s megkérdezte tőle, hová megy? (Domine, quo vadis - Uram, hová mész? ). Via Appia Antica - Hetedhétország . Krisztus erre azt felelte, Rómába megyek, hogy újra keresztre feszítsenek. (Eo Romam iterum crucifigi). Péter visszafordult, s nem sokkal később valóban keresztre feszítették. A történet Henryk Sienkiewicz Quo Vadis című regényéből ismerős lehet.
Az azóta is sokat vitatott (de most komolyan, van olyan szellemjárás amit NEM vitatnak? ) eset egy négy gyermekét egyedül nevelő nővel esett meg, aki egy nap, nem sokkal azután, hogy az eleve lerobbant házának pincéjét elöntötte a víz és kis az áramszolgáltató ki akarta kapcsolni a villanyt, mert nem fizették a rezsit, arra ment haza, hogy szellem költözött a házba, pontosabban a két lányába. A lányok egyszerre alvajártak, különös hangon hörögtek, és kerek, harapás és/vagy égésnyomokra utaló jeleket véltek felfedezni a testükön, a házat meg egy vicces kedvű/idegbeteg szellem teljesen leamortizálta azzal, hogy a bútorokat úgy tologatta, mint egy hatéves gyerek a csattogós lepkét a játszótéren. Az eset alaposan dokumentált, több filmes és tévés feldolgozása is készült, de ez ne riasszon el senkit tőle, mert a Démonok között 2 tud újat mutatni: ez ugyanis két film egyben. James Wan, aki arra épített karriert, hogy szellemjárta házakról forgatott filmeket, fogta a valós ügyben annak idején csak érintőlegesen szereplő Warrenéket, az első Démonok között főhőseit, és belehelyezte őket ebbe a történetbe, sőt, főszereplővé tette őket.
Ráadásul a gonoszság fogalmát is ügyesen megörökítette a celluloidon, ezzel továbbgondolva az olyan kultikus darabok örökségét, mint mondjuk a '79-es The Amityville Horror (A rettegés háza), aminek egyébként a 2005-ös újradolgozása is jól teljesített ezen a téren. Hogy miért is említem a többi őshöz képest ilyen későn az Amityville-filmeket? Mert a Démonok között 2 egy ügyes húzással a Lutz-kálváriával indít, ami szintén Warrenék nevéhez köthető, a nyitányban pedig a horrort szerető néző máris bizalmába fogadja a mozit a jellegzetes duplaablak láttán, ami annyi felejthetetlen emléket okozott számára a múltban. Aztán Lorraine, különleges képességeinek révén egy bizarr jelenetet lát meg a pincében, innentől kezdve pedig a két kísértetvadász démonológus egy erőszakos, látomásszerű alak időszakos jelenlététől szenved, ami egy tragédiát is előre vetít számukra. Közben Angliában egy másik családot ismerhetünk meg, a szerény körülmények között élő Hodgsonékat (anyuka és négy gyermek, két fiú és két kislány), akiket egyik napról a másikra egy idős férfi szelleme kezd el terrorizálni, ilyen formán a poklot rászabadítva az egyébként sem jó sorsú gyermekekre és szülőre.
James Wan azon kevés alkotók közé tartozik, akikre a "tisztességes iparos" kijelentést egyáltalán nem lesajánlóan kell használni, hiszen az első két Insidious -szal vagy éppen a Démonok között el bizonyította azt, hogy nem csak a fesztiválkedvenc indie és művészhorrorok képesek értéket képviselni a műfajon belül. És miután az Insidious második részével bizonyította, hogy a horrorfolytatásoknak nem szükségszerűen koncepció nélkül elkészített, igénytelen munkáknak kell lenniük, afelől sem volt semmi kétség, hogy a Démonok között második felvonása is képes lesz tartani az első színvonalát. Ez részben abból is ered, hogy sokat a koncepció sem változott: Warrenék (Vera Farmiga és Patrick Wilson) ezúttal egy brit családot gyötrő szellem nyomába erednek, nagyjából annyi csavarral, hogy a hozzátartozóit elhagyó édesapa hiánya az előző áldozatokhoz képest egy kicsit több karaktert ad a mostaniaknak, illetve Lorraine-nek még jó néhány kellemetlen látomással is meg kell küzdenie. Ez utóbbi egyébként egy igencsak felesleges vonulatnak bizonyul, illetve egy-két ponton lényegesen túl is van húzva csak azért, hogy Wan ebből is kifacsarhasson néhány ijesztést.
Mert James Wan számára a "megtörtént események alapján" kifejezés nem egy marketingeszköz, hanem egy lehetőség. A film mögött álló temérdek munka láttán különösen fájó, hogy mennyire túlírt mozi lett a Démonok között 2. Legalább fél órát gond nélkül ki lehetett volna vágni, az aprólékosan felépített krimi-szál pedig legnagyobb bánatomra egyszerűen kifulladt még a csattanó előtt. Mindent egybevetve egy kései Tarantino-filmhez hasonlítható leginkább a Démonok között 2., ahol a rajongók tényleg értékelhetik a csodálatos kikacsintásokat, de a széles közönség számára a legnagyobb problémát vélhetően a játékidő hossza és kisebb részben az eredetiség hiánya jelenti majd. Abban azonban biztos vagyok, hogy manapság ennél a horrornál érzik a legkevesebben majd, hogy hiba volt jegyet venni rá – és összességében ez nagy szó ennél a kivéreztetett műfajnál.
Tehát akad ott még sztori, ahol ezeket lelték. Olyannyira van, hogy időközben ugye spin-offja is készült a Démonok közöttnek: két éve, Wan produceri felügyelete mellett rázoomoltak Warrenék megszállt tárgyakat tartalmazó gyűjteményéből egy babára, bizonyos Annabellere, s róla is forgattak egy különálló, meglehetősen felejthető horrorfilmet. A folytatás viszont James Wannál maradt, s természetesen a főszereplő duó, azaz Patrick Wilson és Vera Farmiga is visszatért. A szakértő gárda tehát maradt, így hát megint utazhatunk vissza a hetvenes évekbe, vizsgálódhatunk kísértetjárta lakóházban, sikoltozhatunk a profin és tehetségesen adagolt sokkolásokon, vagy éppen némán izgulva markolhatjuk a karfát – ahogy idegrendszerünk parancsolja. Csak a kontinens változott, a Démonok között 2. ugyanis London külvárosában játszódik. De tényleg csak a helyszín más. Jelenetek a filmből Most is leginkább gyerekeket kínoznak pokolbéli jelenések, Don Burgess épp olyan nagyvonalú képekkel teremt nosztalgikus miliőt, mint az első részben John R. Leonetti (aki egyébként az Annabellet dirigálta): az autók, a barkók, a szobabelsők, a sötét terekből kiüvöltő förmedvények tökéletesen berendezik a szélesvásznat.
A színészi játék kiváló (főleg a házaspárt játszó színészek remekelnek), a hangkeverés kiemelkedően jó, a fényképezés pedig pazar – a gond, hogy az egészből hiányzik a tűz, a lelkesedés, a passió; tisztes iparosmunkának érződik az egész semmi többnek. Egy jelenetet leszámítva, amiben a kamera fókusztávolságát nagyon ötletesen kihasználva borzolták a kedélyeket a készítők, egyszer sem éreztem azt, hogy bármi formabontót vagy kiemelkedőt látnék – és ami még rosszabb, egyszer sem féltem. A film sajnos beleesett a "több mindig jobb" tévhit hibájába, és a viszonylag visszafogott és lassan építkező első film után alkottak egy folytatást, ahol több pusztítás, több démon, és sokkal, sokkal több jumpscare van – kár, hogy ilyen sótlanra sikerült az egész. Aki horrorfilm rajongó, annak mindenképp ajánlott, hiszen minden hibája ellenére a kategóriája kiemelkedő darabjáról van szó, mindenki más viszont nyugodt szívvel kihagyhatja a filmet. Értékelés: 5/10