Nagyon nehéz időket élünk. Az egész életünk egy nagy összevisszaság, keményen kell dolgozni, hogy megéljünk, ha éppen nem dolgozunk, akkor a munka miatti stresszt kell kipihenünk. Megélhetési válság van, a nagyvárosokban átlagember már nem tud ingatlant venni. Az ember, ha egyáltalán egyről a kettőre képes jutni, ahhoz is rengeteg hitelt kell felvennie. Ezután ott lebeg a feje felett, hogy bármikor munkanélküli lehet. Hónapról hónapra élünk és megpróbáljuk valahogy fenntartani az életszínvonalunkat. Régen minden jobb volt. Akár a 150 évvel ezelőtti, de akár csak az 50 évvel ezelőtti állapotokat nézzük. 150 éve az emberek ráértek mindenre, a család összetartott. A földművesek megtermelték maguknak az élelmiszert, megépítették a saját házukat, azt a keveset pedig, amit venni kellett, azt megvették az eladott terményekből. De ötven-hatvan éve is volt létbiztonság, az embernek megvolt mindene, egy gyári munkás is megélt. Nem csak itthon, de például az Egyesült Államokban is. Egy lakás nem vágyálom volt, ahogy a tisztes megélhetés sem.
Egyszerre tartalmazza a vágyat ("de jó lenne újra ott lenni"), ugyanakkor a tudást is, hogy lehetetlen visszahozni azt, amire a vágy irányul. Ebben a megismételhetetlenségben áll a nosztalgia veszélye is: ha túlnő egy kellemes nyaralásra való emlékezésen, azaz megszűnik a hétköznapok normális mértékű elvágyódásának lenni, akkor akadályozhatja az előrehaladást az életben. A nosztalgiázás aranykorát éljük. Fotó: iStock Manapság a popkultúrának köszönhetően a nosztalgiázás aranykorát éljük. Egymást követik a 90-es évek nagy sikerű mozifilmjeinek feldogozásai, a Netflixet letarolták a 80-as évek kultsorozatai, a zenéket hallgatva pedig nehezen dönti el az ember, hogy az adott dal 30 évvel vagy 3 hónappal ezelőtt készült-e. A divatról nem is beszélve: a 80-as évek nyakig húzott répanadrágjai, a 90-es évek haspolói ma ismét alapdaraboknak számítanak. Mindez pedig csak továbberősítheti bennünk azt a bizonyos "régen minden jobb volt" érzést. De bármennyire fáj is elfogadni, a múltunk sem volt feltétlenül jobb vagy élvezetesebb a jelennél.
Szóval a a már trendivé tudnak tenni valamit (fúj, de utálatos szó), használjuk ki. Nem ciki a magunkkal hordott vászontáska, nem ciki visszautasítani a nejlonszatyrot, szívószálat, nem ciki a visszacserélhető, újratölthető üvegek, flakonok használata, ahogy a vászonzsepi és szalvéta sem. Csak jó lenne ezt a pár évtizedet törölni... Ti mit gondoltok? Tetszett a cikk? Kérdésed van? Látogass el hivatalos FB-oldalamra, csatlakozz FB-csoportomhoz, vagy írj rám e-mailben! Instán is megtalálsz: @szondayszandra Képek: Marques; Fortepan/Bauer Sándor;; Simon; Tukhfatullina;;
A következő felszólalót Pipis Gyulának hívták, aki nem mondott említésre méltót, majd egy hadarós, de lelkes tag következett, aki kijelentette, hogy "megmutatják ennek a burzsoá tetű bandának", hogy igenis sikert fognak elérni a választásokon, a kőbányai küldött pedig szintén biztosított mindenkit, hogy Kőbányán már elkezdték a 2014-es választásokra a felkészülést. Az utolsó felszólaló felidézte a jó szombat esti pörköltözéseket "megfűszerezve a kommunista mozgalom legendás magyar és külföldi indulóival". Ezután a lelkes és éhes élcsapat ebédszünetet kapott. A büfében nem számítottam többre pár kemény pogácsánál és szendvicsnél, ehhez képest mindenféle virslis és halas tésztasalátákat, hideg zöldségleveseket és házi sütiket lehetett venni, az italpultnál pedig elkezdték mérni a pálinkát és a sört, igaz nem túl baráti áron, dehát a pártkasszának minden forint számít. Egy asztalnál kulcstartókat, kitűzőket és rengeteg remek gyufát lehetett kapni, vettem is gyorsan egy Kádár idején jobban éltünk feliratút.
Ezután az Orbán-kormánynak kezdett bókolni az elnök, szerinte nem szabad elfelejteni, hogy sok jó tulajdonsága van a mostani Fidesznek, akiknek az MSZP csak pillanatnyi vetélytársa, a Munkáspárt viszont hosszú távú kihívást jelent. Szerinte egyébként Orbánék, az MSZP és mindenki más is a Munkáspárttól lopta az aláírásgyűjtés ötletét is, mert, amint ők meghirdették mindenki aláírásgyűjtésbe kezdett. Ekkor már egy órája beszélt Thürmer, de meglepően jól bírta mindenki, egyszer láttam csak az egyik elnökségi tagot az asztalra borulva pihenni pár percig. Közel másfél óra után szót kaptak a küldöttek is, akik szigorúan öt percben szólalhattak föl, amit egy homokórával mértek. Rögtön az első hozzászóló azzal a meglepő fordulattal kezdte, hogy arra kell törekedniük, hogy eladhatóvá válhassanak a piacon. Szerinte a jobboldaliak autóra ragasztott Nagy Magyarország-matricáinak mintájára nekik Kádár- vagy Che Guevara-matricákkal kéne népszerűsíteni a pártot. Azzal folytatta, hogy bár nagyon népszerű, mégis sokan kifogásolták a párt lapjának a Szabadságnak sztálinos címlapját vagy az Észak-Koreát támogató cikkeket.
Most viszont már szinte "trendik". Hétköznapi bosszúságok Emlékszem anyura, hogy utálta a vastag üveges üdítőket cipelni a közértből. Emlékszem, milyen rettegve figyeltem, amikor apu szódapatron cserélt (aminek a beszerzése is elég macera volt), mindig féltem, nehogy felrobbanjon, ami egyébként a habpatronnal meg is történt szülinapunkon, bár akkor inkább mókásnak találtuk, hogy mindenkit tejszínhab borított. Emlékszem az idős nénik horgolt nejlonszatyraira, a jellegzetes, színes, csíkos műanyagtáskákra, amikhez hasonlóakat most dobott piacra az egyik bútorgyár chipses zacskók újrafelhasználásával. "Kedvencem" az összezárható, mindenbe beleakadó fémkosár volt. Brrrr. Az első iskolai táborokra még szappanokat csomagolt anyukám, a Caola szappan fenyőillata örökre bevésődött. Milyen nagy dolog volt, amikor az egyik osztálytársam tusfürdővel jelent meg! Talán Ausztriából hozta, nem tudom, az biztos, hogy Das Dusch márkájú volt, furcsán nyíló kupakkal. Anyu szappanmániája viszont sokáig megmaradt, egy ideig az angliai rokonok szállították neki a Camay-szappanokat, akkor az volt a csúcs, meg a német Fa és a 8x4.
Van egy családi norma, amit a családok követnek. Az természetes, hogy a szülő a legjobbat akarja a gyerekének, így a párválasztás terén is az a szándéka, hogy a szerinte legjobb irányba terelje a fiatalt. A '70-es évekbeli hippimozgalom idején a szerelem került előtérbe, nem a vagyon számított, mint azelőtt. Az volt a lényeg, hogy a két fiatal szeresse egymást, a többi lényegtelen volt. Ma a vagyon elsődleges. Ez volt a 20. század elején is, csak kicsit más formában. Ebből ered sok családi ellentét, az anyósproblémák. Ma a kötődés is sokkal erősebb. Régen engedték a gyerekeket, fiatalokat, ma ez kevésbé jellemző, jobban féltik őket a szülők. A fiatalok persze próbálnak kitörni ebből. A szülőkben bizonytalanság van sok mindennel kapcsolatban, ezért a családba, a gyermekeikbe kapaszkodnak. Ma is randevúznak, vagy ez a szokás mára teljesen eltűnt? A randevúval kapcsolatban van egy bizonytalanság a fiatalokban. Kerülni akarják a kudarcot. Ez persze sokszor nem sikerül. Ennek a bizonytalanságnak az árnyékában 5-6 kapcsolatot futtatnak egyszerre.
A felesége, Kerekes-Katz Petra mesélt a sorozat közmunkásáról, Bakiról. A mi kis falunk és a Radnóti Színház színésznője másképp éli meg mostani várandósságát, mint az elsőt.
Molnár Áron, Debreczeny Csaba és Kerekes József Mára mindenesetre az RTL Klub is beszállt a versenybe, és a Válótársak nyomában most már itt van A mi kis falunk is, hogy megerősítse vagy megcáfolja a bevezetőben említett éghajlati átok vélelmét. Magyarított formátum, szlovákból honosított sorozat: ez A mi kis falunk. A cím a tán legutolsó igazán jó Jirí Menzel-filmet juttathatja az eszünkbe, s minthogy maga a széria is onnan került Kapitány Iván ék keze alá, így az előjelek jóféle közép-európai mókát ígértek: ismerősen groteszk figurákkal és abszurd helyzetekkel, a saját (le)szakadtságunk kiröhögésével. Csakhogy aztán jött a magyaros szakmai rutin és az a fajta fővárosi profizmus, amelynél provinciálisabbat el sem igen lehetne képzelni. E műsorkészítő gyakorlat első körben a forgatókönyvírás fázisán szokott nagyot spórolni: pénzt éppúgy, mint szellemi energiákat. Így aztán hamar előkerülnek a semmilyen létező típusra nem emlékeztető és/vagy a magyar vidéken még véletlenül sem így festő figurák (örök példánk: "a plébános úr"), s ezzel azután egyszerre vész el a valóságra való reflektálás és a jellemkomikum esélye.
video Út Borsod megyéből a hatalmas párizsi koncertteremig Három Borsod megyei roma fiatalnak tapsolt egy hatalmas koncertterem közönsége nemrég Párizsban. Persze nem csak nekik, hanem mindenkinek, aki velük együtt zenélt. A 120 tagú szimfonikus zenekar a világ minden tájáról érkező hátrányos helyzetű fiatalokból áll, számukra a zene az út ahhoz, hogy kiemelkedjenek a szegénységből, a koncertet egy alapítvány szervezte. A Borsod-megyétől Párizsig tartó útjukra Lukács Gabriella kísérte el őket. # házon kívül # szegénység # borsod # rtl