Cikk a Wikipedia-ból, a szabad enciklopédiából. Franz von Liszt (született: 1851. március 2 A Bécs - meghalt 1919. június 21) német jogi professzor, kriminológus, politikus volt. Életrajz A császári kassációs bíróság ügyészének és Liszt Ferenc zongorista első unokatestvérének volt a fia. Ismert az 1882-es marburgi programról, amelynek különös visszhangja volt a német büntető törvénykönyv reformjában. Ez a program a büntetőjog számos területét kívánta összefogni: a kriminológiát, a penológiát és a dogmatikát. Ismert arról is, hogy azt állította, hogy létezik veszélyes osztály, és ezzel vitákat váltott ki a büntetőjog védő vagy elnyomó funkciójáról. Hivatkozások Külső linkek
Marburgban megalapította a kriminalisztikai szemináriumot, amely utóbb a róla elnevezett iskola magja lett. Része volt a Nemzetközi Kriminalisztikai Egyesület megalapításában. 1899 – 1916 között Berlinben tanított büntetőjogot. 1902 -től tagja volt annak a tudományos bizottságnak, amely az igazságügyi minisztérium megbízásából a büntetőjog reformját készítette elő. Társszerkesztője volt az 1909 -ben lezárt Vergleichenden Darstellung des deutschen und ausländischen Strafrechts című munkának (A német és külföldi büntetőjog összehasonlító ábrázolása). 1911 -ben J. Goldschmidt, W. Kahl és K. von Lilienthal társaságában jegyzett egy ellenjavaslatot a német büntető törvénykövet illetően. 1882 -ben közzétette A célgondolat a büntetőjogban című munkáját – a Marburgi Egyetemen tartott székfoglaló beszéde -, amely bevezette a speciálprevenció fogalmát a büntetések tanába. Ő hozta először szoros kapcsolatba a büntetőjogot a kriminálpolitikával. Források Monika Frommel: Liszt, Franz Ritter von. in: Neue Deutsche Biographie 14.
in: Neue Deutsche Biographie 14. 1985. 704. Online elérés Nemzetközi katalógusok WorldCat VIAF: 22249143 LCCN: n82044616 ISNI: 0000 0001 2123 7996 GND: 118573519 LIBRIS: 230243 SUDOC: 034361138 NKCS: jn20000603779 BNF: cb12512458d ICCU: FERV027858 BNE: XX1345011 KKT: 00621007 BIBSYS: 90554522 Jogportál • összefoglaló, színes tartalomajánló lap
Oldalaink bármely tartalmi és grafikai elemének felhasználásához a Libri-Bookline Zrt. előzetes írásbeli engedélye szükséges. SSL tanúsítvány © 2001 - 2022, Libri-Bookline Zrt. Minden jog fenntartva.
Fordul a nézőpont, Le Gris-ből a gróf tehetséges intézője, Carrouges-ból pulykamérges kisember lesz. Marguerite mindkét verzióban megmarad áldozatnak, a saját cselekményszálán viszont képes lesz a kezébe venni a sorsát: környezete hitetlensége, sőt megvetése dacára férje áldozathibáztató hozzáállásával is számot vetve kiáll az igazáért. Mire ide elérünk, Scott már megértette velünk, hogy 14. századi kastélydíszletek ide, súlyos páncélvértek és csimbókos hajak oda, Az utolsó párbaj a 21. századról, mi több, 2021-ről szól. "Kell nekem valaki, aki ért a pénzügyekhez" – mondja valaki. "A járvány megtizedelte az embereimet, nincs, aki adót fizessen" – védekezik a másik. Marguerite történetében viszont végképp elszaporodnak a #metoo-időszak újságcikkeiből kiollózott idézetek. "Tudom, hogy ami velem történt, az bűn" – jelenti ki a nő, majd elgondolkodik rajta, "tehettem volna, amit annyi megerőszakolt nő előttem: semmit". Az utolsó párbaj didaktikus tézisdráma, ami azt illusztrálja, hogy a nők a férfihatalom világának foglyai – egyébként ez is elhangzik a filmben, Carrouges anyja mondja.
Carrouges és Le Gris komplex antihősök: előbbi látszólag becsületére reflektálva, valójában dühére, felsőbbrendűségi érzetére apellálva hívja birokra egykori társát és barátját, így a kurrens Scott-eposz első körben hűség és barátság felszámolódásáról költött mű, újabb bizonyítékaként a filmben pulzáló egyetemes etikai kérdésfelvetéseknek. De egyéb trükkök is rejlenek a rendező kabátujjában – Az utolsó párbaj szerint a társadalom velejéig romlott, így némileg korunk globális, jobboldali politikai berendezkedések fenntartotta gyűlöletkultuszára is kitekint. Összefügg az individuum nyűgje és egy ország fekélye. Carrouges toxikus maszkulinitástól fűtött bárdolatlan alak, aki a harminc ezüstpénzzel rokonítható háromszáz aranytallérért keresi fel a párizsi kincstárnokot egy meg nem nyert, csupán túlélt harctéri cselekmény után. Az utolsó párbaj rendre félbeszakítja szórványos csatajeleneteit, jelezve, nem ezek számítanak. Vérben, fagyban úszó csatabeállításai a morális szennyben gázolók pontos vizuális lenyomatát nyújtják: a bevételt hadállomány-bővítésre, fegyverkezésre költik és Carrouges számára is csak a saját, fizetőeszközben mérhető boldogsága, nemesi rangja a tét, kevésbé a dicső eszmék.
Emellett fárasztónak tartja a túl sok sarat, fémet és "középkori időjárást", valamint nem tudja komolyan venni Damont sem a '90-es évek nu-metal divatjára emlékeztető frizurájával. Egy másik brit lap, a Daily Telegraph kritikusa meggyőzőbbnek találta Scott alkotását és 5-ből 4 pontot adott neki. Szerinte a filmet a női főszereplő, Jodie Comer viszi el a hátán, és egy olyan történelmi eposzt sikerült összehozni, amit még azok is élvezni fognak, akiknek amúgy nem a kedvencük ez a műfaj. David Rooney a THR-en megjelent kritikájában ugyan érdekes koncepciónak tartotta, hogy a három nézőpontot bemutató történetet a három forgatókönyvíró külön írta (Damon és Affleck a férfi, Holofcener a női perspektíváért volt feleős), de ez szerinte egy egyenletlen filmet eredményezett. Emellett sokszor didaktikusnak érezte azt, ahogyan a szkript a mai kor témáira reflektál (patriarchális előjogok, áldozathibáztatás). Az IGN amerikai kritikusa, Ryan Leston ezzel szemben hatásosnak tartotta a film társadalomkritikáját, ami a brutális harcok és kiemelkedő színészi alakítások mellett a film egyik fő erőssége.