Itt válik egyértelművé, mennyire azonosul Janus ezzel a mandulafával: ez a hang a személyes érintettségnek köszönhető. Ha így értelmezzük, akkor az Egy dunántúli mandulafáról a humanista allegóriának egy sajátos változata, mivel a megfelelés nem teljesen egyértelmű. Az azonosítás kifejtetlenül marad, a költő nem él a sorsmegfeleltetés eszközével. Vagyis Janus nem mondja ki nyíltan, konkrétan, hogy a mandulafa ő maga, és sorsa az ő sorsát, magányát, elszigeteltségét fejezi ki. Az olvasó mégis felismeri a párhuzamot, s így még fájdalmasabb, még szebb a költemény. A famotívum másik értelmezése A legtöbb elemző szerint a mandulafa allegória: Janus Pannonius magyarországi éveinek jelképe, a költő sorsának allegóriája. Ezt az olvasatot mind Janus más művei (pl. A narni-i Galeottóhoz, A roskadozó gyümölcsfa – utóbbi elégiában még a szóhasználat is olyan, mint itt, csak épp E/1. személyben íródott), mind életútja alátámasztják. Létezik azonban más értelmezés is. Az Egy dunántúli mandulafáról szóhasználata sokat elárul.
Első költőnk, akit saját korának európai művészei ismertek és elismertek. Művészete a kortárs itáliai művészettel szoros kapcsolatban bontakozott ki, ott indult pályája, mely végül otthon, Magyarországon teljesedett ki. Életművének fő műfajai beilleszkednek a kor humanista lírájának műfaji rendjébe: írt epigrammákat, elégiákat és panegyricusokat azaz dicsőítő költeményeket. Epigrammái részben iskolai feladatra szánt versgyakorlatok, melyek a latin Martialis költészetének szellemes, csipkelődő hangnemét követik, úgynevezett római epigrammák. Ezek mellett főként magyarországi korszakában számos görög epigrammát is írt, melyeknek komoly, ünnepélyes hangneme, humanista értékeket felmutató világképe elüt a római epigrammák stílusától. Hazai földön írt epigrammái közül kiemelkedik a még lelkes, optimista hangvételű Pannónia dicsérete és a már elégikus, borongós hangvételű Egy dunántúli mandulafáról című, mely a tragikus költősors, a koránjöttség motívumának egyik korai előképe irodalmunkban.
05. 10. - Tippmix tippek Janus Pannonius: Egy dunántúli mandulafáról | Interactive Worksheet by Andrea Krisztina Sinkovicz | Az egyik a mandula, a másik az őszibarack (Prunus persica). került, és ott idő előtt kihajtott, virágot hozott, így a költő szerint le fog fagyni, azaz halálra van ítélve. Ennyi lenne a vers, ha szó szerint vesszük, de persze nem szó szerint kell venni. 🙂 Először is figyeljünk fel arra, hogy egy déli vidékről származó, nemes gyümölcsöt adó fáról van szó! Nyilvánvaló, hogy ez a fa valamilyen értéknek, szép, nemes dolognak a jelképe. Annak, hogy ez a fa a Dunántúlon van, szintén lehet jelentősége: az ókori Római Birodalom a Duna vonaláig terjedt, így a Dunántúl még beletartozott. Ennek következtében jobban kapcsolható a latinos kultúrához, nyugatiasabb (míg a Tiszántúl inkább keleties, kunos kultúrájú). Az Egy dunántúli mandulafáról nem más, mint sorsvers. Egy csodaszámba menő természeti jelenség ihlette: Janus pécsi püspökként saját székvárosában, a Mecsek déli lejtőjén (vagy esetleg a püspöki kertben) valóban láthatott egy mandulafát, amely idő előtt kivirágzott.
Lássuk, hogyan férhet meg egymás mellett ez a két különböző érzés! Janus Pannonius három műfajban alkotott szívesen. Az elégia komor hangvételével borongós hangulatú verseinek lett kedvelt műfaja. Az 1458 után született, disztichonban írott versek többnyire szellemi otthontalanságról, magányról árulkodnak. A humanista költő a humoros, ironikus és gúnyos témáknak az epigramma formát választotta. Ezek a rövid, tömör, csattanóval záródó művek hol dicsőítő, hol erotikus, de olykor kritikus hangvételűek voltak. A harmadik kedvelt műfaja a nagyobb terjedelmű, dicsőítő költemények: az úgynevezett panegirikuszok. Bizonyára búcsúzkodtál már életed során. A családod, a barátaid, a szülővárosod hátrahagyása téged is elszomorított. Ám az elválás fájdalma mellett mindig ott a kíváncsiság, az örömteli várakozás is. Ezt a kettősséget Janus Pannonius is átélte. Erről tanúskodik búcsúverse, a Búcsú Váradtól című elégiája. A bús, komor hangulatú tájleírásban a nagyváradi értékek bemutatása mellett ott rejtőzik az öröm is: Budán várja őt királya és a sok új kihívás.
S íme virágzik a mandulafácska merészen a télben, Ám csodaszép rügyeit zuzmara fogja be majd! Mandulafám, kicsi Phyllis, nincs még fecske e tájon, Vagy hát oly nehezen vártad az ifju Tavaszt? A mű rövid értelmezése: Janus Pannonius pontosan érzékelteti helyzetét: reméli, hogy poézisének rügyei szárba tudnak majdan szökkenni, virágai terméssé tudnak érlelődni. Janus első magyar latin nyelvű költőként előhírnöke volt annak a folyamatnak, amelyenek eredményeként a magyarországi költészet később átvészeli a zúzmarás időket, és néhány évtized múltán új rügyfakadás s új virágzás indul meg kezdeményezései nyomán. (Később Balassi Bálint reneszánsz költőként már magyarul veti papírra sorait. ) A mandulafa motívum, mely az ég és föld közötti kapcsolatot jelképezi, egyben a fa maga a költő is, aki rügyeivel (verseivel) a reneszánsz humanizmus és a sarjadó magyar költészet előfutára. Az istenek –halála után- mandulafává változtatta a trák király szomorú végzetű leányát. A fecske a magyar fordításban egyszerűen a tavasz előhírnökeként jelenik meg, a latin szöveg azonban itt gazdagabb: Progné királylány neve az eredetiben, ő a monda szerint fecskévé változva menekült üldözői elől.