A tokiói paralimpián ért fel a csúcsra Illés Fanni, aki a 100 méteres mellúszásban lett aranyérmes. Az egykor halva született kislány az InfoRádiónak elmondta, hogy akkora esélyese volt a számnak, mint az épeknél a 200 pillangónak Milák Kristóf, és arról is beszélt, hogy élete legnyugodtabb versenye volt. "Akkora nyugalmat adott az, hogy mennyi munkát tettem ebbe bele, ennél többet nem lehetett edzeni. A munka bennem volt, versenyezni imádok, és pont a döntőben kapott el a flow érzés" – ecsetelte. Amikor a dobogó tetején volt, sírt, látta a lelátón a csapattársakat, edzőjét, Szabó Álmost, akivel kéz a kézben mentek végig az úton, Sós Csaba szövetségi kapitányt, ők látták a küzdelmeit és minden múltbéli kudarcát is, és így is hittek benne. "Arra gondoltam, hogy biztos a családom is ott sír a képernyők előtt, és nagyon büszkék rám, a mai napig meghatódom ettől. Végre ideértem! " Egész életében ez marad "a nagybetűs paralimpia". "Nem csak az arany miatt, hanem Tokió, a szervezés és a japán emberek miatt is, leírhatatlan volt az élmény, fantasztikus érzés, hogy ennyi magyar aranyérem és pontszerző helyezés született. Illés Fanni paralimpiai bajnok 100 mellen - Magyar Úszó Szövetség. "
2012-ben London után váll-, 2018-ban pedig egy könyökműtét miatt kellett több hétre leállnom. Szerencsés vagyok, nagyon könnyen regenerálódik a szervezetem, bár ebben nyilván közrejátszik a másfél évtizedes napi 10-12 kilométernyi úszás és két óra kondizás. De azért amikor először ugrottam a medencébe május elején, keresni kellett, merre van a karom, merre a csapattársak… Nem csak fizikailag, fejben is erősnek kell lenni ahhoz, hogy az ember visszanyerje a formáját. Sőt lelkileg talán még nehezebb is a dolog. Úgy mész el a kényszerpihenőre, hogy életed legjobb formájában vagy, tudod, mire vagy képes, majd az első edzésen csak kapkodod a fejed: miért megy ez ilyen nehezen? Paralimpia 2020: Illés Fanni aranyérmes! - Glamour. Edzeni kell a lelket is. Most azonban más volt a pihenő, mint a műtétek után: ha vízben nem is, szárazföldön folyamatosan edzettél, igaz? Igen, sport nélkül el sem tudom képzelni az életem. Tudom, ha valaha abbahagyom az úszást, akkor is mozogni fogok: valamennyi "mocorgás" nélkül nem telhet el nap. Elvégeztem egy edzői OKJ-s képzést is, mégsem gondolom, hogy ez lenne az én utam.
Nem volt könnyű, de a munka az munka, senkinek nincsenek mindennap sikerei. Egyébként a háromból csak egy számban kerültem vissza, a többi számban ma is olyanokkal úszom, akiknek ép tenyere van és tudnak rajtkőről, ugrásból rajtolni. De a megváltoztathatatlan dolgokat el kell fogadni. Ha még mindig ezen agyalnék, akkor nem lennék világbajnok. Amin meg lehet változtatni, azért nap mint dolgozunk, hogy sikerüljön. Milyen a presztízse a paralimipának? Megéri csinálni? Amerikában vagy Angliában egyértelműen. Én azt mondom, hogy lassan itthon is. Habár itthon sokan úgy gondolják, hogy ha sérült vagy mindjárt paralimpiai bajnok lehetsz. Ez nem így működik. Illés Fanni kiváló paralimpikon úszó a Masterplast márkanagykövete!. Napi hat-hét órát kell dolgozni azért, hogy esély legyen a döntőbe jutásra. Edzőtáborok, folyamatos versenyek, táplálkozás, pszichológia, menedzsment. Ez a minimum manapság. Tizenöt évvel ezelőtt sokkal könnyebb volt még berobbanni, de ma már, ha nem csinálod pontosan úgy, ahogy az ép élsportolók, akkor semmi esélyed. De most már talán anyagilag is megéri.
Tizenkét éven keresztül rossz kategóriában voltam, amit én tudtam, az edzőm is, a családtagjaim is, de nem lehetett vele mit tenni. A végleges besorolást csak akkor lehetett volna felülvizsgálni, ha valamilyen állapotváltozás történt volna a testemben. Ez azt jelenti, hogy tizenkét évig nálad sokkal jobb felépítésű emberekkel úsztál egy kategóriában? Igen. De aztán egy nap leestem az ablakpárkányról – erről írtam is egy GLAMOUR-blogbejegyzést annak idején. Meg kellett műteni gyorsan a könyököm, és akkor kérvényeztük, hogy vizsgáljanak újra. Kiderült, hogy rengeteg helyen volt hibás a papírom, például tizenkét centivel alacsonyabbnak mértek, mint amekkora vagyok. Akkor a főszámomban – a mellúszásban – visszaraktak egy másik kategóriába, és végre kiderült, hogy nekünk volt igazunk. Az egy feloldozás volt nekem, de közben el kellett felejtenem az elmúlt tizenkét évet, és úgy kellett tennem, mintha még csak akkor indulna az egész pályafutásom. És minden élsportoló embernél, öregszünk mi is, idővel megváltozik az edzésarány és a testfelépítés - jobban oda kell figyelnünk magunkra, mint tiniként.
Az emberek megbámulnak, mert csak ritkán látnak testi fogyatékossággal élő embereket. Még ha én nem is gondolok hátrányként a lábaim hiányára, ők sajnálni fognak, mert idegen számukra. A szüleim arra neveltek, hogy soha ne ijedjek meg egy váratlan helyzetben, és soha nem is teszem. Ha valamit az fejembe veszek, azt véghez viszem, akkor is, ha közben kapok pár pofont az élettől. Jelenleg az úszás az életem középpontja, minden más eköré épül fel. A jövőben szeretnék edző lenni, most pedig mentorként foglalkozom testi fogyatékos úszókkal a parasportban és a magánéletükben. Én már végig jártam azt az utat, amin most ők vannak. Szeretnék segíteni és példát mutatni nekik. Sokáig azt gondoltam, hogy azért születtem lábak nélkül és összenőtt ujjakkal, hogy olimpiai bajnok legyek, de most már tudom, azért vagyok itt, hogy kapocs lehessek a fogyatékossággal élő és a "tipikus" emberek között. Csatorna vagyok az információ és az elfogadás számára. Szeretném folytatni az úszást és nőni a kihívásokkal, a társadalmi felelősségvállalás szemléletében pedig képviselni a fogyatékossággal élő személyeket és formálni a társadalmi tájékozottságot és hozzáállást.