Vagy azt tudassuk szíves olvasóddal, Mi rangban állok a polgári pályán? Mily hívatalban, melyek czímeim? Kunyhóban élek avvagy palotában, És több eféle fontos dolgokat? Rangomra kurtán hangzanék a válasz: «Író vagyok» - vagy ha hizelgeni Szabad magamnak - «költő! Bélyegkatalógus/1920-1929/1920. évi magyar bélyegek – Wikikönyvek. » ebbül áll, Ennél egyébre nem vágyódom én, S nagyobbra nem kell, hogy lelkem törekjék. Polgári pályám megvagyon nekem, A legszivélyesb nő rokon szivében, S egy gyermekimben szépen sarjadó Családi élet földi édenében. Ennek s hazámnak minden érverést Szentelni, tartom legszebb hívatalnak; S igy czímem is csak úgy legyen s csak egy Az emberé és a hű honfié.
És én temérdek, gyönyörű haszontalanságot cselekedtem. A halálomra nem emlékszem. Jött André, a hotel inasa. Fölkiabált s újra láttam a vörös felhőket. Szállóban voltak más boldog alvó felé. Megnéztem az órám. Egy félórát sem aludtam. Huszonöt perc kellett nekem egy gazdag életre, kedves doktorom. Ön kicsinyli ezt az életet? Minden csapását s minden cirógatását úgy éreztem, ahogy senki a maga életéét. És bennem milliárdnyi életek vannak. Színesek, sűrűek, nagyszerűek. És ön, kedves doktorom, egy józan, szürke utcai életnek egyetlen darabját szeretné számomra visszaszerezni. Mert ez volna az ép, az egészséges élet. Ugyan, doktor, hát szükségem van nekem erre az életdarabra? Még ha meg is tudná ön nekem szerezni? Nekem nem kell. Az utolsó év sorozat test. Bocsásson meg, kedves doktorom, engem nem soroz be paciensnek. Nagyon is élek. Ahogy senki se él. Elkuruzsolni az idegrendszerem kiválóságát nem engedem. Meg nem is bízom az orvosok tudományában. Azonban, ha való ez a tudomány, ezennel megtiltom önnek, hogy a nyakamat összeragassza s engem föltámasszon, ha a gyorsvonat átszaladt rajtam.