Itt a bátor asszony, kinél a bátorság nem új kalap, nem hisztéria, nem furcsa parfüm, nem kedv-lohasztó férfiaskodás. Embersége, emberi bátorsága egy asszonynak, aki már nemcsak úgy csinálja, de úgy is érzi az életet a maga asszonyi ereje szerint, mint mi". Lesznai Anna pedig több Ady-kötet címlapját tervezte, és megszőtte-hímezte a fogalommá lett Ady-párnát. Lesznai később maga is támogatta a fiatal tehetségeket, figyelemmel kísérte József Attila és Radnóti Miklós pályáját. Lesznai Anna Moscovitz Amália néven született Alsókörtvélyesen, 1885. Egyszerű dal - Lesznai Anna szerelmes verse. január 3-án egy földbirtokos dzsentri családban. A Felvidéken, Körtvélyesen töltött gyermekkora egész életre szóló élményt nyújtott neki. Életművének alfája és ómegája, örök ihletője volt a kert, a körtvélyesi "kastély" és a környező táj, de személyes életének legjelentősebb eseményei is itt játszódtak le. Hímezni a falusi asszonyok tanították meg, de 1904-től Budapesten, a Mintarajziskolában és Bihari Sándor magániskolájában is tanult, 1907-ben pedig Párizsban, Lucien Simon magániskolájába járt.
Szőnyegeink remegő virágszirmok, gombák gomolygó szövevénye, függönyeink zöld zuhatagok, illatot ziháló lombok, ha fölém hajolsz elsötétül a csavart, harmatos indák palotakupolája, éjszínű nap veszejtő mosolya süt szemeidből, karjaid továbbremegnek pókháló-hurokon a tengerekig, hozzák-viszik a teremtés ritmusát, az ítélet hasító harsogását. Ugye jó nekünk itt, derékaljunk gyökértörte gyep, csiganyálas avar, hangyák, pókok, gyíkocskák nyájasan nyüzsögnek ájulás-nyügözte tagjaink körül, testvéreink ők: nem nézik bűnnek a kiolthatatlan szerelem áldozatát, csak embereknek riasztó a szépség, mely az irigy szabályok jármait lerázta. Ó erdő, erdő, betyárok, remeték, hontalanok örök menedéke! Ó szelíd tövises bozót! Emberszemektől sebzetten csavargunk benned mi ketten. Csak nevetünk, ha vihar ostoraitól felüvöltenek a szuronyos felhő-hadak s felbőgnek a völgyek... De a házak ereszeihez érve elhal a nevetésünk.
Minden költő költészete ural valami törvényt, stílusra és rendre törekszik. Kaszab Ilona verseit nem mérhetjük megírójuk művészi szándékához: mert szándéktalanok, mint az alkonypír, mint a mosolygás. Mindenekelőtt hiányzik belőlük az a költői tulajdonság, melyet a legáltalánosabbnak nevezhetünk: a hiúság. Ennek a nemes hiánynak köszönhetjük, hogy ezek a versek, még a leggyengébbek is, vonzók és érdekesek a maguk természetességében. Ez gátolja meg azonban végleges művészi kialakulásukat is. Kaszab Ilona csak addig és annyira költő, amíg neki ez a lelkiállapot fáradság nélküli gyönyörűséget okoz; elernyed, elejti magát, amint ösztönös impulzusa kihágy. Nem rostál, nem mérlegel, nem törekszik más kompozícióra, mint arra, amely érzései, ötletei időrendbéli egymásutánjából ered. Miért is fáradna? Hiszen csak önnön gyönyörűségére énekel s nem annak a keserves metafizikai hiúságnak kényszeréből, melyet Ady fejezett ki tökéletesen: «Szeretném magam megmutatni, hogy látva lássanak. » A költő egész élete beleolvad ennek az exhibicionista szenvedélynek szavakkal sistergő kohójába.