Ha kívánja, előjegyezheti a könyvet, és amint a könyv egy újabb példánya elérhető lesz, értesítjük. Előjegyzem
Amaz talán bölcső leendett, Menyegzős ágy eme darab: Belőlük elhunyt hitvesének Most, íme, koporsót farag... " Anélkül, hogy a párhuzamot túlerőltetnénk és továbbdramatizálnánk: ezek az idők azért mégiscsak inkább a megbetegedésekről, a veszteségekről és a halálról, mintsem az életről (születés, keresztelés, esküvő, családalapítás stb. ) szólnak... "Kertészkedem mélán, nyugodtan, A fák sebeit kötözöm; Halotti ének csap fülembe... Eh, nékem ahhoz mi közöm! " - Az 1. versszakhoz képest a lírai én itt már sokkal inkább menekülőben "kertészkedik". Egyúttal – a "mi közöm" iróníkus hangvétele – önmagában már egy inverz üzenet, hogy a magányba menekülés nem megoldás a problémák elől..! Tóth árpád - lélektől lélekig. Csak a magunk bőrét menteni nem etikus magatartás, krízishelyzetben sem..! "Nem volt rokon, jó ismerős sem; Kit érdekel a más sebe? Elég egy szívnek a magáé, Elég, csak azt köthesse be... " - Minthogy az sem, ha a magunk sebeivel takargatjuk a másokét, pontosabban arra hivatkozva vagyunk irántuk közömbösek... A költő nagyon látványosan érzékelteti az íronikus feszültséget, hogy miközben a "fák sebeit kötözöm", mások szenvedéseit igazából nem veszem magamra... "Közönyös a világ... " - mondja ki rá, s egyben önmagára is az ítéletet, a megvetést.
Állok az ablak mellett éjszaka, S a mérhetetlen messzeségen át Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd Távol csillag remegő sugarát. Billió mérföldekről jött e fény, Jött a jeges, fekete és kopár Terek sötétjén lankadatlanul, S ki tudja, mennyi ezredéve már. Egy égi üzenet, mely végre most Hozzám talált, s szememben célhoz ért, S boldogan hal meg, amíg rácsukom Fáradt pillám koporsófödelét. Tanultam én, hogy általszűrve a Tudósok finom kristályműszerén, Bús földünkkel s bús testemmel rokon Elemekről ád hírt az égi fény. Magamba zárom, véremmé iszom, És csöndben és tűnődve figyelem, Mily ős bút zokog a vérnek a fény, Földnek az ég, elemnek az elem? Tán fáj a csillagoknak a magány, A térbe szétszórt milljom árvaság? S hogy össze nem találunk már soha A jégen, éjen s messziségen át? Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy, Mint egymástól itt a földi szivek! A Sziriusz van tőlem távolabb Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg? Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem! Tóth Árpád verse - Lélektől lélekig. Ó, jaj, az út lélektől lélekig!