Ebből a transzgenerációs predesztinációból kitörni nagyon nehéz, főleg, ha az ember, benne lévén, képtelen felismerni, csak sodródik parttalanul keresztül az életén. Az éjféli égbolt hősei a Földet sújtó tragédia révén most lehetőséget kapnak a változásra, de vajon képesek-e élni vele? Párhuzamos történetszálaik metafizikai szinten nagyon is összeérnek, és egymásra rezonálnak. A világ körülöttük alkonyi fénybe borul, de a világaikban még felkelhet a nap. Mint egy transzcendens időutazás, amelyben a remény reményt szül. Érdemes megnézni, hogy George Clooney-nak hogyan sikerül ezt a belső vívódást ábrázolnia a Netflix adaptációjában. Brooks-Dalton tájleírásai – szóljanak az űr végtelenségéről vagy a sarkvidék hóborította kietlenségéről – magával ragadóak, és tökéletesen tükrözik a szereplői lelkivilágát. Visszaemlékezéseikben számot vetnek esendőségükkel, melyekért nem ítélhetjük el őket, hiszen a könyv másik oldalán is gyarló ember ül, nem igaz? Brooks-Dalton hőseinek éjféli égboltja ablak a saját ürességükre, amelynek mélyén, mint égen a csillagok, ott pislákolnak emberségük szikrái.
Egy apró tudatosság a káosz óceánjában - csupán ennyi az ember a világűrhöz és a száguldó élet időtartamához képest Lily Brooks-Dalton szerint. De ez éppen elég ahhoz, hogy eltöprengjünk rajta, mit jelent a magány, függetlenül attól, milyen túlélési stratégia társul hozzá. Könyvkritika. Az éjféli égbolt ötlete Lily Brooks-Dalton rádiómérnökséggel, rádióamatőr adásokkal kapcsolatos kíváncsiságából született meg, ami az átlagmagyarnak nem sokat mond ugyan (bár létezik amatőr rádiós szubkultúra hazánkban is), az Egyesült Államokban viszont sok kiskamasz kedvelt foglalkozása volt az internet előtti korban az alagsori pincékben vagy padlásszobákban felállított készülékeken keresztül minél távolabbi társaikkal felvenni a kapcsolatot. Ez az izgatottság és őszinte lelkesedés aztán kinőtte magát azzá a lírai szépségű szöveggé, ami 2016-ban a szerző első regényévé vált. A történet szerint Augustine, a zseninek tartott csillagász egyedül marad egy sarkköri kutatóállomáson, miközben a világot rejtélyes kataklizma némítja el.
Nem vakított el minket az éjféli égbolt – KRITIKA Nemrég vált elérhető George Clooney új filmje, Az éjféli égbolt (The Midnight Sky), amely egy regényen alapuló sci-fi, ám vontatottsága, valamint a rendező – és egyben főszereplő – meséje nem igazán hozza azt az eredményt, amit ettől a filmtől vártunk. KRITIKA. A Good Morning, Midnight című Lily Brooks-Dalton-könyv 2016-ban valóságos közönségsikernek számított az Egyesült Államokban, sokan az év legjobbjának tartották, így nem meglepő, hogy film készült belőle. A témát a politikára, közügyekre és környezetvédelemre is érzékeny Clooney karolta fel és álmodta olyanra, mely végül elénk került. Az alkotás a nem is annyira távoli jövőben, 2049-ben játszódik, amikor is egy nem tisztázott globális környezeti katasztrófa miatt a Föld lakhatatlanná válik, és a cselekmény pillanatában még döntő részben megmaradt Északi-sarkon egy kutató, nevezetesen Augustine Lofthouse (Clooney) azon fáradozik, hogy felvegye a kapcsolatot a még aktív űrküldetésekkel, és lebeszélje őket arról, hogy visszatérjenek pusztulásra ítélt kis bolygónkra.
Az adaptáció hamarosan érkezik a Netflixre, de ami ennél is örömtelibb, hogy most egy hosszú fejezetet mutatunk a regényből. Ezzel szemben Sullivan nemcsak lélekben menekül a csillagokba. Csapot-papot maga mögött hagy: rossz szokásokat és hibás beidegződéseket, félelmeket és szorongásokat; legalábbis ő ebben a hiszemben él. Esélyt sem akar adni, hogy rossz feleség vagy akár rossz anya lehessen; más kérdés, hogy pont a menekülésével válik azzá. De hát ki mondhat nemet egy Jupiter-expedícióra? Talán épp egy feleség vagy egy anya. Sullivan azonban a bolygóközi űrbe vágyik, hogy a semmibe semmit se vigyen magával. Személyes holmija szinte nincs, de az élete akkor is vele van. A bűntudat, a magány és az elveszettség érzése kitölti lelkében a hiány vákuumját, amelynek méretei kiterítve szinkronban vannak az űrhajón kívüli világegyetemmel. Hiába menekül a Jupiterig, ezer szállal kötődik az otthonhoz; ezek a távolsággal elvékonyodhatnak, de soha el nem szakadhatnak. E két, önmagában csalódott lélek felpörgő körtáncáról szól Az éjféli égbolt, akik egy ismeretlen kataklizma árnyékában végre kénytelenek szembesülni önmagukkal, félelmeikkel és múltbéli tetteik következményeivel.
A film nem hoz be annyira sok újdonságot a zsánerbe, sőt a tudományos-fantasztikum elegyéből a tudományát minden oldalról meg lehetne támadni. Sokaknak unalmasnak is hathat a közel két órás játékidő, hiszen túlnyomórészt három-négy főbb jelenetet láthatunk kibontva, plusz az apróbb kisebbeket. Viszont két olyan eleme van a filmnek, amik a leginkább ki tudják csapni a biztosítékot egyes embereknél: a hatásvadász stílusa és a történet üzenete/célja. Nem végig, de döntően a legtöbb jelenet kissé nagyon hatásvadász lett, kissé nagyon fogja a néző kezét és nem szeretné, ha túlzottan elkalandoznánk. Nyilvánvalóan ettől nem lesz borzasztó a végeredmény, mégis abszolúte feltűnik a sok szájbarágás - amik amúgy betudhatóak a klasszikus forma védjegyeinek is. A film üzenete viszont egyértelműen elronthatja bizonyos embereknek az élményt. Mindenféle és fajta spoiler nélkül (amik amúgy kitalálhatóak), Az éjféli égbolt ennél az adott pontnál fog rátérni az újítás ösvényére, ami a rizikófaktor nevű fák között húzódik.
Hozzászólások hozzászólás
A két szál ugyanarról az oldalról közelíti meg a problémákat, ami az egyén válsága, miután szülőföldje az emberiség tevékenysége miatt kivetette magából, ezzel felborítva emberi kapcsolatrendszerét, egzisztenciáját. Ezen két szál találkozásánál érünk a film csúcspontjához, amely nem a legerősebb befejezést kínálja a hasonló erősségű kibontakozás után, viszont a lassú hangvételű történet miatt nem is a befejezés váratlansága, hanem az egyén bomlottságának ártalmai és a Föld állapota, ami ledöbbenti a nézőket. Egy említésre méltó, az egész filmben többször megjelenő allegorikus játék a nevekkel történik: Az Augustine Lofthouse által megtalált kislányt Írisznek, valamint az egyik űrhajós édesanyját Hortenziának hívják. Ezek a virágokra utaló nevek egyfajta utolsó kapaszkodóként működnek az apokalipszis előtti világhoz, ugyanis a már eltűnt szépséget jelentik. A kimondásuk egyfajta nosztalgiát, bűntudatot ébreszt, amin a karakterek hamar túlteszik magukat, hiszen felelősségük folyamatosan nyomasztja őket, a változtatás képtelenségének pedig tudtában vannak.
Péntek esti tánczenei rovatunk nem nélkülözheti a Napalm Records aktuális kiadványainak szemlézését. És ha már elkalandozunk, miért is ne legyen valami déli kovbojos, mégis valami elbűvölően lányos? A Me And That Man – Angel Of Light minden ami kell és semmi, ami nem. Egyszerre könnyed, dallamos és táncolható. Pont, amit bárki péntek estére kívánhat a Dél dallamvilágából egy mezzoalt, időnként mezzoszoprán női hanggal. Myrkur, polgári nevén Amelie Bruun a dán folk/black metal/gót rock szcéna képviselője, a művészneve az izlandi nyelven magát a sötétséget jelenti. És még énekel is. Kellhet ennél több? A fény angyala a legmélyebb sötétségben? Legyen tánc! - Lánybúcsú zenék csak nektek. Naugye. Enjoy
1/3 anonim válasza: nov. 5. 17:03 Hasznos számodra ez a válasz? 2/3 anonim válasza: ami téged érdekel arról vakerálj sokat mi az ami érdekel? nov. 19:17 Hasznos számodra ez a válasz? 3/3 anonim válasza: Hát pl, praktikus ötleteket valamilyen tèmaban, vagy valamilyen témában segítséget. nov. Youtube legyen tánc hd. 6. 10:56 Hasznos számodra ez a válasz? Kapcsolódó kérdések: Minden jog fenntartva © 2022, GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info A weboldalon megjelenő anyagok nem minősülnek szerkesztői tartalomnak, előzetes ellenőrzésen nem esnek át, az üzemeltető véleményét nem tükrözik. Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!