Tóth Szabolcs Töhötöm azeletmegminden Bemutatkozás Több mint két évtizedig voltam újságíró, szerkesztő napilapoknál. Az írott sajtó fortélyairól könyvet is írtam (Első leütés címmel). Az ún. G-napot követően, 2015-ben a Magyar Nemzet főszerkesztő-helyettese lettem, ahol egyebek mellett az online-print integrációt irányítottam. A Magyar Nemzettől 2018-ban távoztam. Tóth Szabolcs Töhötöm Archívum - PestiSrácok. Ugyanebben az évben elindítottam saját podcastomat. Amely műsor azóta rendszeresen az Apple Podcasts és a Spotify magyar top 10-es listáin szerepel. Ki-kicsoda
Összefoglaló Magyarországon tartja magát a vélekedés, hogy nem lehet megtanulni írni. E vélekedés szerint az íráskészség kizárólag tehetség kérdése. Vagyis genetikai adottság, átörökített, delejes sámántudás, de legalábbis titok, amelynek megfejtésével kár pocsékolni az időt. Mindebből következik, hogy bizony újságot írni sem lehet megtanulni: valaki vagy képes rá, vagy nem. E könyv abból a meggyőződésből született, hogy ez nem így van. Hogy a "cikkírás" nem döntő pillanata ennek a hivatásnak. Csak zárófelvonása, ám sokszor a legkényelmesebb szakasza annak a munkának, amit az újságíró nap mint nap végez a szerkesztőségekben. Ez a könyv abból a meggyőződésből született, hogy az újságírói mesterségből nagyon is sok minden megtanulható. Akár könyvből is. Nem mindegy persze, hogy milyen könyvből. Sajnos a magyar újságíró tankönyvek többsége leragad a műfajelméleti és etikai kérdések tárgyalásánál vagy éppen kommunikációs teóriák ismertetését tűzi ki célul. Ebben a könyvben még a magyar iskolákban gyakorlatként oktatott műfajelmélet is háttérbe szorul, és elsősorban olyan tapasztalatok és ismeretek kerülnek az előtérbe, amelyeknek az olvasó a mindennapi munka során is hasznát veheti.
Sokat lehetne s talán kellene is beszélni azokról a pedagógiai, szerkesztőségi, tudományos stb. szempontokról, motivációkról, célkitűzésekről, lehetőségekről és akadályokról, amelyeket a szakmai praxis tágabb – néhol, persze, szűkebb – kontextusában e jelentékeny munka érint. Írásom keretében mindössze néhány reflexióra nyílik tér, s ha itt-ott a vitathatóság állításával is, azért az általános elismerésnek nem az ellenében, hanem a közegében. A Tao-tö-king, Camus és Havas Henrik Nem tudok ellenállni a szemérmetlen divatnak, hogy önmagamtól idézzek: "…mindenfajta médiatevékenységnek kell, hogy legyen diszciplináris háttere… az újságírás nem önálló tudomány, hanem több tudományterület (szociálpszichológia, történelem, szociológia, politológia, nyelvészet, kommunikáció- és műfajelmélet) eredményeit felhasználó, sajátos tömegkommunikációs működés…elméleti alapok nélkül nincs színvonalas praxis". (Médiafüzetek 2004/2., 76. o. ) A szerzőnek igaza van abban, hogy "az újságírás nem tudomány", és abban is, hogy tanulható, de – noha nem mondja ki – mintha azt sugallná, hogy inkább csak a gyakorlatban.
Miért olyanok a kamaszokról szóló filmek, mintha harminc éve készültek volna, ha egyszer a kamaszok már nem olyanok, mint harminc éve? És miért olyan nagy szenzáció, ha egy filmben megjelenik az Instagram, a Snapchat, a Facebook, a Messenger és a live videoblogolás, mintha valami eddig rejtőzködő galápagosi törzs titkos életébe nyernénk bepillantást? Kamasz-szem 1. – Remélem, legközelebb sikerül meghalnod :-). Valószínűleg azért, mert a filmgyártás már csak olyan, hogy általában felnőttek készítenek filmeket, még a kamaszokról is. :'-( Schwechtje Mihály első nagyjátékfilmje, az elsőre idiótának hangzó című Remélem legközelebb sikerül meghalnod:) – így, szmájlival – ilyen szempontból a tökéletes kivétel. Egyrészt nem kuriózumként, nem elrettentő, tragikus szörnyűségként és nem is valami érthetetlen jelenségként:-o jelennek meg benne a huszonegyedik századi kommunikációs formák, hanem egyszerűen csak részét képezik a szereplők életének, és kész. ¯\_(ツ)_/¯ Másrészt Schwechtje filmje nem elsősorban erről szól, nem az online zaklatást mint jelenséget akarja körüljárni, hanem elmond egy minden korban érvényes, kamaszokról és az ő lelkivilágukról szóló, erős történetet, és közben pont úgy használja az online kommunikáció formáit, mintha mi sem lenne természetesebb – pont azért, mert mi sem természetesebb.
Olyan probléma áll az RLSM középpontjában – így kezdték írni a nézők a címét, ami máris mutatja azonnali közösségi használatbavételét –, amellyel nyilvánvalóan nem tudnak mit kezdeni sem a kiskorúak felügyeletét elvileg ellátni rendelt felnőttek, sem senki: új és új nemzedékek nőnek fel úgy, hogy az interneten jobban érzik magukat, mint azon kívül. A személyiségnek ez a mély válsága vezet a közösségi oldalakon tomboló lelki erőszakhoz, amelynek méreteit szerintem képtelenek vagyunk felmérni, szembenézni vele pedig egyértelműen nem tudunk. Beszéljünk többet egymással? De vajon erre képesek-e azok a szülők, akik a filmben szerepelnek? És ha sikerül nekik szóbaállni a gyerekeikkel, vajon sikerül-e bármi értelmeset kinyögniük? Remélem legközelebb sikerül meghalnod :) – program és a jegyek online | Kino Danubius. A Remélem legközelebb sikerül meghalnod:) tehát érzékeny terepre merészkedett, legnagyobb erényei éppen abban vannak, ahogy ezt a forró anyagot megragadja – némi trükkökkel a történetmesélésben, szükségszerű kegyetlenséggel a szereplők bemutatásában, iróniával mindazoknak a görcsöknek a kezelésében, amelyek fogságából nem egyszerű szabadulni.
korhatár:
Borítókép: Vertigo Média