2016. március 14-én új dallal jelentkezett az Ivan & the Párázol. Az új nótáról, amely a Ha megnyitod a szíved címet kapta, a csapat frontembere, Vitáris Iván elmondta: " Ez a dal a 2014-ben megjelent "Love is like (bourbon on the rocks)" című mű magyar átirata. A különleges az egészben az, hogy a szöveget Bródy János írta, aki hazánk talán egyik legjobb dalszerző szövegírója, a mi szemünkben meg különösen. Amikor az Illés Beatünnep turnéján mi is játszottunk, megismerkedhettünk a zenekar tagjaival, többek között Tinivel is, akit aztán tavaly egy Akváriumos koncertünkre elhívtunk, eljátszottunk két általa énekelt Illés dalt. Nagyon jól sikerült a dolog, és ez benne is elindított valamit, mert másnap elküldte ezt a szöveget a Love is like -ra. Mi azonnal éreztük, hogy ez nagyon jól fog működni, de várnunk kellett a megjelentetéssel, mert akkor a 3. nagylemezünkön, a The All Right Nows- on dolgoztunk, ezért csak most egy évre rá jelent meg ez a különlegesség. "- zárta gondolatait a klippel kapcsolatban Vitáris Iván.
Sokszor az egó uralta félelmeid, amik nagyon is valóságosnak hatnak, elzárják az utat az életed során jelentkező problémák tapasztalási útján keresztül születő kegyelmi feloldozástól. Minden helyzetben ott van az Isten, minden helyzetben ott van a kegyelem fénynek enyhet adó, gyógyító sugara, mely magasabb minőségbe emeli negatív megéléseidet. A félelmek energiája az, ami elzár attól, hogy egy helyzetre szeretettel és könyörülettel tekints. De ha megnyitod a szíved, akkor megláthatod a mindenben és mindenkiben ott lévő Teremtő esszencia áldott rendjét és működését. És ha el is határolódsz egy helyzettől, egy embertől – az isteni kegyelemben megértheted: a lelke soha nem árult el, vagy bántott meg téged. Ezzel hatalmas erejű feloldozást vihetsz véghez, mely létezésed egészére hatással lesz. Az emberi természet és a lélek természete eltérő… választásaink során dönthetjük el, hogy a lélek útját járva az isteni rendet szolgálva hozunk békét és szeretetet mások életébe…vagy egónk félelmein, tévképzetein keresztül, az elválasztottság csapdájában teremtjük tovább a Teremtőnktől való elszakadás illúzióját.
Mennyi idő, amíg valami végleg elmúlik? Remus ezredjére tette fel magában ezt a kérdést aznap délután. Azt hitte vége. Hogy a rengeteg év, amit egymás nélkül kellett túlélniük, elfeledtette az érzéseket. Amint túljutott a mélyponton - a hosszú-hosszú évekig tartó hullámvölgyön -, kezdte egészen jól érezni magát nélküle is. Nem kereste a tekintetével a hullámos fürtöket, nem méregetett gyanakvással és reménnyel teli tekintettel minden nagyobb termetű fekete kutyát, nem nyúlt a jó öreg Lángnyelv whisky után, nem forgolódott álmatlanul minden éjszaka, hagyva hogy egy kegyetlen gondolat kínozza. Egyszerűen csak továbblépett. És most mégis, annyira felkavarta az önfeledten gitározó Sirius látványa. Barátja egy ütött-kopott régi hangszert tartott a kezében. Még diákkorukban vásárolta magának, hetekig gyűjtötte rá a pénzt, hogy megvehesse egy részeges fazontól. Illett hozzá a gitár. Már akkor - sok-sok évvel korábban is - elválaszthatatlanok voltak. Úgy nyúzta, tépte, cibálta a húrokat, mintha az élete múlt volna rajta.
Az este további részét az 5Centes Sörözőben töltöttük barátokkal, én közben egy kis időre otthagytam az asztaltársaságot, mivel az Ivan and the Parazol frontemberével és beugró basszusgitárosával csináltam interjút egy korsó sör felett. Az interjú végeztével Marcival kiegészülve a Szikra bár pultjához ültünk le egy-egy pohár Tátra tea és whiskey mellett beszélgetni. Velük egyébként véletlenül találkoztunk és asztalunkhoz csatlakoztak, amíg én a zenész srácokkal beszélgettem. Lilla csodával határos módon szúrta ki Fanni asztal alatt pihentetett kezén a gyűrűt, így derült fény a délutáni eseményre és került sor a részletek ismertetésére. Tíz óra környékén átsétáltunk a Helynekem romkocsmájába, ahol iszogattunk még egy kicsit és egy pizzaszeletet is elmajszoltunk. A lassacskán megtelő koncerttér közepén álltunk meg, ahonnan kiváló kilátás nyílott a színpadra és a hangzás is ideálisnak tűnt. Fanni szemén a bánat átsuhanó árnyát pillantottam meg az első számok környékén, majd a mellékhelyiségbe távozását követő néhányadik percben utánaeredtem és megpróbáltam kiszedni belőle szomorúságának okát.
Minden átkozott éjszaka végigcsinálta ugyanazt a kellemetlen procedúrát. Egy hosszú, kimerítő nap után bedőlt a hűvös ágyneműk közé, órák hosszát marcangolta magát, majd nagy nehezen elaludt, hogy aztán nem sokkal később gyomorideggel, remegve ébredhessen fel. Egy idő után már inkább meg sem próbált aludni. Ahogy eszébe jutott ez a keserves időszak, megviselt arcán megrándult néhány izom. Próbálta leplezni a keserűséget és a fájdalmat, ami kavargott benne, egészen jól is ment neki, de Sirius előtt nem tudott titkolózni. Hiába tűnt úgy, hogy a férfi csak az éppen játszott vad, gyors ritmusú dallal foglalkozik, a szeme sarkából észrevétlenül figyelt minden apró mozdulatra. Nem szólt semmit, tudta jól, hogy ebben a helyzetben nincsenek szavak, úgyhogy inkább mást módszert választott. Egy lassú, szívszaggatóan gyönyörű dallamba kezdett, Remus pedig elmélyülten figyelte a hosszú, kecses ujjak játékát a húrokon. Még mindig fájt. Végtelenül örült annak, hogy végre nincs egyedül, de az egészben volt valami keserűség.