Nyomtatott kotta. A zenés játék dalai. Molnár Ferenc azonos című regénye nyomán; dalszövegek Geszti Péter, szövegkönyv Grecsó Krisztián; Móra, Bp., 2017 Vera (regény, Magvető, Bp., 2019) Magamról többet; (Magvető, Bp., 2020) (új versek) Belefér egy pici szívbe; Magvető Bp., 2020 (gyerekversek) Ami elhasadt; (verseskötet, POKET Zsebkönyvek, 2021) Valami népi; (Magvető, Bp., 2022) (elbeszélések) Idegen nyelven [ szerkesztés] Lange nicht gesehen. Roman (Isten hozott); németre ford. Tankó Tímea; Claassen, Berlin, 2007 Buď vítán. Kleinuv deník (Isten hozott); csehre ford. Ana Okrouhlá; Kniha Zlín, Zlín, 2008 Dobro došao! (Isten hozott); horvátra ford. Xenia Detoni; Fraktura, Zapresic, 2011 Kraj mene ima mjesta i za tebe (Mellettem elférsz); horvátra ford. Xenia Detoni; Jurcsic, Zagreb, 2015 Tanecní skola (Tánciskola); csehre ford. Ana Okrouhlá; Kniha Zlín, Zlín, 2011 Pesinden gidiyorum. Roman (Megyek utánad); törökre ford.
Sem azt, hogy az ember a származása ellen akkor sem tehet semmit, ha inkább belehal, és hogy néha pont a saját családjában van a leginkább egyedül. Ahogyan azt sem, hogy egy gyermek nem akkor kezd felnőni, amikor annak látható jelei lesznek, hanem akkor, amikor ő látja meg az addig csak homályos jeleit - az életnek... Vagy akkor, amikor megtanul elég gyáva és elég bátor lenni. Senki nem mondja el azt sem, hogy valamit el nem mondani nagyobb bűn, mint hazudni róla, és hogy mindig van valaki, akinek ez az életébe kerül. Vagy azt, hogy van, Csak az az ijesztő, hogy olyan nagyot csattan a keze az arcán, de egy csöppet sem fáj. Véletlenek és tragédiák, és egy tízéves őszinte, tisztán (ön)tudatlan felfedezései kellenek hozzá, hogy legalább egy részük napvilágra kerüljön. Legalábbis a regényben. És így, ha lehet, az igazság még annál is fájdalmasabb, mint egyébként lett volna. Neked a mamád nem is a mamád! Grecsó Krisztián regénye nagyon érzékenyen és nagyon finoman ábrázolja ezt a plusz súlyt.
Vera a sportban, a lovaglásban sem ismer tréfát, mindent megtesz azért, hogy versenyt nyerhessen. Nem riasztja el a dresszel való trükközés sem. És itt bizony már komoly harc veszi kezdetét Sárival. Ennél a pontnál gondolkodtam el igazán, hogy vajon tényleg olyan ártatlan lány Vera, amilyennek eleinte hittem. Nem feltétlen. Leleményes és vakmerő, sokszor sajnos meggondolatlan. Nagyon megszerettem az egész könyv alatt, drukkoltam neki. Grecsó Krisztián képes volt úgy megírni a történetet, hogy egyáltalán ne érződjön a sorain, hogy ezt egy felnőtt férfi írta. Leginkább engem ez lepett meg. Biztos voltam benne, hogy remek, olvasmányos regény lesz, erre a részére viszont nagyon kíváncsi voltam. És teljes mértékben felülmúlta a várakozásaimat. Igazság szerint szívesen elolvasnék egy olyan regényt is, amiben Vera már idősebb, mondjuk 18-20 éves. Kíváncsi lennék, mennyit változott, hogyan alakult a sorsa. Nagyon-nagyon szerettem olvasni Verát és mindenképpen ajánlom Nektek, korosztálytól függetlenül!
A Vera című regény alapvetően egy tíz éves kislány útkereséséről, első szerelméről és felnőtté válásának első, botladozó, túl korai és túl nehéz lépéseiről szól. Beavatás-történet, remek korrajz és ki tudja, még mi. Leginkább - MI. Szól az őszinteségről, a félelemről, a bátorságról, hazugságról, a titkokról, szorongásról arról, hogy kik vagyunk és arról is, hogy kik nem vagyunk. Meg a többiről, amiről általában senki nem beszél... Grecsó Krisztián összes könyvének megjelenése kisebb (vagy inkább nagyobb) szenzáció, és nem, nemcsak a kiváló PR és marketing miatt. Hanem mert valódi értéke és tartalma van annak, ami ír. És nem hazudik. Egyetlen szóval sem, soha. Ahogyan valójában (legalábbis kezdetben) Vera sem. A történet onnan indul, hogy Vera, egy átlagos (? ) kislány belecsöppen egy átlagosnak éppen nem mondható (? ) családi összejövetelbe, ahol a legjobb barátnőjétől kezdve az édesanyjáig tablószerűen mindenki jelen van, aki Vera életének állandó részese. Az olvasó már a regény e kezdő jelenetben megérzi, hogy itt valami nagyon nincs a rendjén.
A történet végére pedig kiderül, hogy valójában soha nem is volt semmi, nemhogy a rendjén, de még úgy sem, ahogyan azt mindenki mondta, vagy legalább hitte. Az események filmszerűen pörögnek. A kezdő és a végpont között eltelt időben pedig Grecsó Krisztián szinte mérnöki pontosságú rajzot készít olyan dolgokról, amikről nem szokás és/vagy nem lehet beszélni. Nem nagy dolgok ezek. Csak olyan mindennapiak (ahogyan valójában a történések és a szereplők reakciói is), mint a honvágy, a sehová sem tartozás érzése, a családi kapcsolatok és az igazi barátságok végletessége és végzetessége, a hasonlóságok és különbségek, vagy a dolgok változó, de állandó egymásutánisága. De ezekről senki nem beszél. Mindenki tud róluk és senki nem mondja ki. Sem azt, hogy van, akit örökbe fogadtak, és ez akkor is meghatározza a sorsát, ha nem árulják el neki. Sem azt, hogy a szorongás néha letaglóz, de nem tarkó, hanem szívtájékon üt, és mindenkinek mindenre van egy hazugsága válaszul. Sem azt, hogy a gyermekkor néha észrevétlenül, egy szempillantás alatt ér véget, és az annyira várt felnőttkor azzal telik majd, hogy a felnőtt a szépséges, biztonságos, tudatlan gyermekkort siratja, amikor olyan volt még, mint azon a régi fotográfián, amikor még boldog volt és naiv.
A nyolcvanas évek elején az isler volt a sztár. És anyám rögtön a csúcson akart indítani. És különben is, mi abban a bonyolult? Két kerek tésztalap, közte sűrű lekvár, mindez vastagon nyakon öntve csokival. Ennél egyszerűbb öröm nincs is. A tésztalapokhoz adott néhány tippet a Nők Lapja, és a csokiolvasztást trükkjeit is elárulta Lajos Mari, úgyhogy édesanyám jókedvűen és önbizalommal fogott a sütéshez. Mindjárt nyolc személyre, megduplázta az adagokat, jön a húsvét, jó lesz kínálósnak, ez lesz az első év, hogy nem bolti vacakkal kell traktálni a locsolókat. Gyerek voltam, a sütés ténye nem izgatott. Nem tudom, közben ráncolta-e a homlokát, amikor mégis kétségei lettek az expedíció sikerét illetően. Hogy voltak-e hullámvölgyek, és újabb nekilendülések. Egy dolog biztos: az eredmény gyönyörű lett. Hatalmas, feketén izzó napkorong, a bolti isler duplája, olyan volt, mint egy óriási, feszített tükrű, ragyogóan fekete csoki-tó. Nem szabadott azonnal megkóstolni, meg kellett várni apámat. Együtt ültünk le vacsorázni, és édesanyám félszegen, az alkotó leplezett izgalmával tálalta föl az estebéd után a sütit.
Azt a pillanatot akartam elkapni, amikor minden felbomlik egyetlen apróság miatt, egy lengyel fiú miatt. WLB: Mekkora utazás volt neked egy 10 éves kislány bőrébe bújni? G. : Hát ugye az a rejtély, hogy mennyire láthatsz bele egy másik emberbe, és hogy hogy működik ez, ha nem a saját énjeidet akarod valahogyan kiadni minden létező módnál őszintébben. Ez egy hihetetlen játék. Bár igyekeztem a lehető legmélyebbre fúrni, de maradtak szigetek. Valahogy úgy képzelem el, mint azt a tortát, amit szeletenként benejlonoztak. Hát torta az is, csak valahogy vannak falak közte. WLB: A Vera a titkok és elhallgatások könyve. Mennyire kell egy írónak ismernie minden apró titkot és megkonstruálni minden olyan részletet, ami az olvasó előtt rejtve marad? G. : A magyar nyelvben isteni, hogy ennyire kevés igeidővel dolgozik, mert hihetetlenül jól lehet maszatolni. Hogy mi mi után történt, azt nagyon sokáig vissza lehet tartani, ezáltal mondjuk krimiszerű feszültségeket lehet generálni. Ami Vera világát illeti, természetesen azokat a nagyszülőket is kitaláltam, akik föl se tűnnek a regényben, sőt hogy még a Sári, a barátnő nagyszüleit is meg kellett teremteni, hogy előkerüljön az identitásprobléma, hogy kinek milyen viszonya van hozzájuk.