2019 végét írtunk vagy 2020 elejét, már nem tudom pontosan, amikor is vásároltam egy budatétényi plázában. Lábaim a bevásárlóközpont hátsó bejárata melletti könyvesboltba vittek. Már megint. Néha rám tör az olvashatnék, és hiába van otthon több tucat megkezdett kötetem, szerettem volna egy új regényt – teljesen mindegy, melyiket, csak venni akartam valamit. A szemem megakadt egy vertigóra emlékeztető borítón, de nem ám Hitchcock posztere volt az, hanem a kortárs költőnő műve – a fekete-fehér spirálos külső Sylvia Plath-belsőt takart. Az említett poétával az egyetemen is foglalkoztunk, hiszen angol szakos hallgató vagyok, ám a tanulmányaim alatt mindig csak a verseit elemeztük. Az üvegbura. Elolvastam az ajánlót, és rádöbbentem, hogy a sztorit konkrétan az én gondolataim (és már-már az életem) alapján vetették papírra, aztán persze arra is fény derült, hogy ez Plath egyetlen regénye. Utána meghalt. Mármint megölte magát... Még ilyet. Oké, ez jó lesz, gondoltam, és a pénztárhoz siettem.
Ez a szenvedélyesség, az érzelmi kitörések, viharok a későbbiekben is jellemezték 1956 nyarán házasságba forduló kapcsolatukat. Két eltérő kultúrájú és neveltetésű, egészen különböző habitusú művészember kötötte össze életét és sorsát, egyes irodalomtörténészek szerint ez a különbözőség vezetett később Plath öngyilkosságához. "Szeretem az embereket. Mindenkit. Úgy szeretem őket, mint a bélyeggyűjtő a gyűjteményének darabjait. Számomra minden történet, minden esemény, minden beszélgetésfoszlány: nyersanyag. A szeretetem nem személytelen, mégsem egészen szubjektív. Mindenki én szeretnék lenni, a béna, a haldokló, a szajha, aztán visszabújnék a saját bőrömbe, hogy leírjam annak az embernek az érzéseit, gondolatait, aki voltam. De nem vagyok mindentudó. A saját életemet kell élnem, mindig ezzel az eggyel kell beérnem. A saját életét meg nem szemlélheti folyton objektív kíváncsisággal az ember…" (Sylvia Plath: Naplók) Házasságkötésük után Massachusettsben, majd Bostonban kaptak tanári állást, mindketten folytatták irodalmi tevékenységüket is.
Az önmagának és az írói tehetségének, valamint a tökéletes női szerepnek való megfelelési kényszer szó szerint megőrjíti a tinédzserkorból alig kinőtt Esthert, az életében jelen lévő férfiak vagy azok hiánya pedig még inkább elbizonytalanítja nemcsak a jövőjében, de a létének értelmében is. A könyv hitelessége az írónő személyében rejlik – Plath is rettegett a begyöpösödött háziasszonyi léttől és attól, hogy ha a kor nője gyermeket vállal, akkor mindenképp fel kell hagynia a karrierjével, vagyis ő maga sem lesz többé költő, hanem egy újabb anya, akinek az identitása "meghal", és aki a férjét kénytelen reggeltől estig szolgálni, még akkor is, ha az illető egyébként rendes ember, bűne pedig mindössze annyi, hogy férfi. A depresszió, bipoláris zavar, skizofrénia vagy éppen öngyilkossági hajlam hatására kórházba került nőket sokkal inkább elítélték, mint férfi társaikat, és nem volt ez máshogy Esther – meg persze a szerző, Sylvia Plath – esetében sem. A kegyetlen lobotómia, inzulin- vagy sokkterápia alkalmazása vegetáló, sok esetben élőhalott zombikká tette ezeket az elkeseredett személyeket, a kezelések megkezdése után pedig az érdemi – mentális – felépülésre nem sok esély volt.
Woolf szerint minden ember kettős életet él: egyet a világhoz igazítva, egyet magában, szüntelen – lelki - áramlások között. Az írónő hitte, életünk minden percében benne van jelenünk, múltunk és a jövőnk. Feledi János történetmesélése Woolf e tételét pontosan adta vissza. A hat táncos (Horváth Zita, Hoffmann Luca, Safranka-Peti Zsófia, Csizmadia Tamás, Frigy Ádám és Taba Benjamin) saját kis mikrovilágában, még csoportban is mintha külön-külön, csak egymás mellett mozgott a színpadon. Végig hangsúlyos maradt az én magába zárkózása, védekezése minden ellen. Az életutak (barátságokban, szerelmekben, egyéb társas kapcsolatokban) néha összefonódtak, de törvényszerűen mindig szétváltak. A társas lét csak időleges volt. Az előadás hangulatát leginkább a magány érzése lengte át. A világban való egyedülállás, mint élethelyzet minden emberből törvényszerűen felszínre hozza a dacot, a keménységet minden más, rajta kívül állóval szemben. Feledi színpadán nem az olykor jóleső, időleges egyedüllét jelent meg - ami néha ugyancsak kell -, hanem a kilátástalan magány, a mindentől és mindenkitől való önkéntes vagy kényszerű elszigetelődés.
A rangos szakmai rendezvény elnevezése 2007-től Alföldi Állattenyésztési és Mezőgazda Napokra változott. A rendezvénnyel a Hód-Mezőgazda Zrt. Magyar nagy fehér sertés 2017. teremtette meg Magyarországon az újkori állatkiállítások kultúráját, s vezette be az állatbírálatokat a legfejlettebb állattenyésztő országok mintája alapján. 2013-ben immáron huszadik alkalommal adott otthont a küllemében is lenyűgöző állatkiállítói terület a rendezvénysorozatnak. Kellemes hangulatú, magyaros stílusú nádfedeles faszerkezetes állatbemutató terek között járva a vidék legnagyobb mezőgazdasági szakmai találkozója fogadja a látogatókat. Az állattenyésztés hat ágazata, a ló-, a szarvasmarha-, a sertés-, a juh-, kecske- és a baromfitenyésztők mellett az állattenyésztés és az ahhoz kapcsolódó növénytermesztés szakiparának legjelesebb képviselői mutatkoztak be Hódmezővásárhelyen. Ezen a rangos kiállításon már tavaly is bemutatták a Magyar Fajtatiszta Sertést Tenyésztők Egyesülete egyik tagjának, Szpisják Imrének rendkívüli méretű, Béla névre hallgató sertését, amely vélhetően már akkor is az ország és valószínűleg a világ legnagyobb élő házi sertése volt.
Szerzői jogi védelem alatt álló oldal. A honlapon elhelyezett szöveges és képi anyagok, arculati és tartalmi elemek (pl. betűtípusok, gombok, linkek, ikonok, szöveg, kép, grafika, logo stb. ) felhasználása, másolása, terjesztése, továbbítása - akár részben, vagy egészben - kizárólag a Jófogás előzetes, írásos beleegyezésével lehetséges.
A bakonyi sertés t a 19. század közepéig szűkebb értelemben a Balatontól északra, tágabb értelemben a Dunántúlon, illetőleg a szomszédos területeken egészen Stájerországig tenyésztették. Mondták bagun nak, a német nyelvhasználatban pedig bago-ner nek és pagunen nek is. Legjobb leírás a következő: "Testállása a vaddisznóhoz hasonlított, teste hosszú, de erőteljes, csontos, háta magas, éles, hasa karcsú, csihár (vékony, nem pocakos); lába vékony, de erős: farka hosszú; körme fekete. Feje búbos, orra hosszú és hegyes... felálló füle volt, rajta szúrós szőr... fejlett agyara nőtt... Teste sima szálkás szőrrel volt borítva, sörtéje tenyérnyi szélességben a farkáig futott... 753 Színe fekete, barna, szürke, fakó vagy zema, elvétve akad vörös, gyakori volt azonban a fehér is. Malackorban mindegyik gyíkos (csíkos, cifra), ez azonban pár hétre elmúlik" (Tálasi I. Egyéb egyéb - 1. oldal. 1939: 12). Ez sem volt szapora, de jól értékesítette az erdők és vizes rétek természetes táplálékait. Ha hizlalás végén szemestakarmánnyal javították, ízletes szalonnát és húst adott.