Te ugyanis minden egyes alkalommal döntési lehetőséget kaptál. Ahol és amikor dönthettél volna másképp. Dönthettél volna úgy, hogy nem rendeled alá őt a saját betegségednek. Dönthettél volna úgy, hogy nem kínzod. Dönthettél volna úgy, hogy te a betegséged ellenére ember maradsz. De te rosszul döntöttél. Annyiszor, ahányszor hozzáértél. Te úgy döntöttél, hogy pusztítasz, bántasz, kínzol, rombolsz. Te úgy döntöttél, hogy teret adsz a beteges vágyaidnak, hogy hagyod azokat elhatalmasodni magadon. Te úgy döntöttél, hogy semmibe veszed őt, a fájdalmát, a szenvedését, az érzéseit. Te úgy döntöttél, hogy embertelen módon csakis és kizárólag saját magaddal foglalkozol, hogy felhatalmazod magad arra, hogy darabokra törd a lelkét, hogy gyilkold a személyiségét, és kínozd a testét. Jegy.hu | Sebestyén Eszter. Te úgy döntöttél, hogy tárgyként kezeled, és porig alázod ahányszor csak kedved szottyan. Te úgy döntöttél, hogy bemocskolod őt, hogy elveszel tőle mindent, ami az övé. A testét, az ártatlanságát, a gyerekségét, a gyerekkorát, a méltóságát, az önérzetét, a biztonságérzetét.
Tisztelt Ügyfelünk! Mint a legtöbb weboldal, a is cookie-kat használ a működéséhez. Tudomásul veszem, hogy az InterTicket számomra releváns, személyre szabott ajánlatokat igyekszik összeállítani, amelyhez számos személyes adatot használ fel. Az adatkezelés szabályait az Adatkezelési Tájékoztatóban megismertem, azokat elfogadom. Hozzájárulok
Tudatos és tudattalan üzeneteink A szülő ki nem mondott érzései, elvárásai gyakran olyan üzeneteket közvetítenek, amik nehezíthetik a gyerek beszoktatását, beilleszkedését, kapcsolatépítését, a külvilágba vetett bizalmát, összességében az otthonon kívüli boldogulását. Ha pedig a lelki köldökzsinóron keresztül áramló üzenetek nem egyeznek meg azzal, amit a viselkedésünkkel próbálunk közvetíteni, a gyerekekre mindig a tudattalan elvárások hatnak erősebben. Nem kifejezetten szokás erről beszélni, de nagyon sokan találkoztunk már azzal a jelenséggel, amikor az anya először viszi oviba a gyerekét, látszólag nagyon támogatja, hogy a gyerek jól érezze ott magát. Valójában viszont szinte elvárja a gyerektől azt, hogy szomorkodjon, sírjon és kiboruljon azért, mert elszakad tőle. „Soha nem a negatív érzelmek betegítenek, hanem az elfojtottak” – Amikor a test beszél - WMN. A legkevésbé sem rosszindulatból, sokkal inkább a saját szorongása miatt. Sok anya azt érzi ugyanis, ha a gyerek mindenféle gond nélkül simán, lazán, mosolyogva besétál az oviba, akkor valamit biztosan rosszul csinált, és a kapcsolatuk nem volt elég szoros, különben a gyereket biztosan jobban megviselné az elszakadás.
A test kiáltása című könyvében Alice Miller pszichológus a következőt írja erről: "A testünk olyan élő lény, aki tökéletesen emlékszik mindenre. " Az elfojtott traumák sejtszinten égnek belénk, és okoznak károkat. Ugyanakkor nem önmagukban a traumák betegítenek, hanem az, ha azokat nem tudjuk kinek elmondani, nem tudjuk kivel megbeszélni, ha nem kapunk együttérzést, vigaszt, feloldozást. A belénk égetett traumák Gyakori, hogy a gyerekkorban elszenvedett traumák elfojtásra kényszerülnek. A gyerek pedig nem képes haragudni a szülőjére – aki bántja, megalázza, traumatizálja, molesztálja vagy éppen elhagyja őt –, mert rá van utalva. Könyv: Átlátszó álarcok (Sebestyén Eszter). Ezért a traumájával csak annyit tud kezdeni, hogy saját magát hibáztatja, és elkezdődik egy betegítő folyamat. A gyerek napjai úgy telnek, hogy senkivel nem tud beszélni az érzéseiről, a haragját teljesen elfojtja, vagy maga ellen fordítja. És innen kezdődik egy mérgező folyamat, hiszen a saját magunk ellen fordított tudattalan agresszió betegíti a testünket is.
"Mit csinálok rosszul? " Látszólag elég messzire jutottam a tanévkezdés, az óvoda, iskola témájától, valójában azonban rengeteg ovis, iskolás gyerek pszichés problémái mögött rejlenek a szülők rejtett üzenetei, elvárásai és szorongásai. Sokan kérdezik, hogy mit csinálnak rosszul, és többször előfordul, hogy a válasz az, semmit. A viselkedés, a kommunikáció szintjén semmit. Az érzéseiket viszont anélkül szippantja be a gyerekük, hogy ennek bárki is tudatában lenne. A szülő nagyon sokat tesz a gyerekéért, ha a saját érzéseit megpróbálja tisztázni, kimondani, beszélni róluk, és figyelni arra, hogy az ő érzései ne irányítsák a gyerek életét. Minél többet foglalkozunk velük, minél inkább törekszünk az érzéseink tisztázására, annál kevésbé fogjuk átadni a gyerekeinknek, annál kevésbé uraljuk az ő lelkiállapotukat, és ezen keresztül a viselkedésüket. Szerencsére sokan próbálnak minél szorosabb kötődést kialakítani a gyerekeikkel. Sok babának és kisgyereknek alakulnak emiatt ideálisan az első évei.
Miközben ezeket a sorokat írom, látok a szemem előtt meggyötört gyerekeket, akiknek mély szomorúság ül a szemükben. Akiknek a tekintetük fájdalmat okoz, mert magában rejti azt a töménytelen szenvedést, amit el kellett, vagy kell viselniük. A szenvedés látszik a testtartásukon, a mozdulataikon, a porcelán baba kinézetű arcukon, ami görcsösen próbálja rejtegetni a félelmet, a rettegést. Az arcukon a szegényes mimikán, vagy annak teljes hiányán is látszik, hogy súlyos, sötét titkokat cipelnek. Arcizmaik is le vannak fagyva a félelemtől, a szégyentől, és attól, hogy tudják, nem beszélhetnek. Minden izmukat megfeszítik, hogy a titkot tartani tudják, hogy ne kerüljenek még annál is nagyobb bajba, mint amekkorában már alapból vannak. Arcukat, testüket is szabályozzák, nehogy épp egy hirtelen grimasz, vagy egy testkifejezés árulkodjon arról, mekkora bajban vannak. Fogságban élnek, de jól tudják, hogy ha bárkinek is beszélni mernek arról, ami a fogságban zajlik, végük van. Épp ezért nem kérnek segítséget, mert nem kérhetnek.