Szerinte soha, semmiféle művészi alkotás nem egyesítette még magában annyira a tiszta irodalom és a tiszta filmszerűség egymástól legtöbbször egészen távolálló követelményeit, mint a mi Tragédiánk. Ha igaz ez, ha Madách mint Varga István állítja, szinte megérezte azt a jövőbeli olyasféle technikai lehetőséget, amely alkalmassá teszi a Tragédiát a tökéletes megelevenítésre, akkor a Tragédiát meg lehet és meg is kell filmesíteni. De igaz-e ez? Milyen stílust követel meg a Tragédia megfilmesítése? - Már a némafilm korszakának nagy rendezői ráeszméltek arra, hogy a film nem lehet csupán színpadi művek áttranszponálása. Az ábrázolásnak sajátos műfaja a film. Egészen új eszközökkel dolgozik a film, egészen új hatásokat ér el. A némafilm új vizuális kultúrát hozott; a hangosfilmben ez csupán némi engedményt tett a fogalmak világának azzal, hogy valami teret engedett az emberi beszédnek. Az ember tragédiája megfilmesítésének legfontosabb problémája abban rejlik, hogy áttehető-e ez a legmagasabb fogalmi kultúraalkotás a vizuális kultúra terébe, és ha igen, milyen mértékben sikerülhet ez?
A film naivabb, kollektívebb publikumtömege számára az álom csak akkor valószerű, ha kavargó, álomszerűen megvilágított, torz, sokdimenziójú, folytonosan változó színtereken álomszerűen mozgó és egymásba folyó emberek ágálnak. A mai filmrendezői művészet ezt kitűnően meg is tudja csinálni. Ennek az álomvilágnak szereplői nem mondhatják el a kimért, bár lángeszű madáchi sorokat! Ha pedig nem igazán álomszerűek ezek az álomszínek, akkor a film hideg, művészietlen, hazug és primitív lesz. A Tragédia-film paradoxonja. - Madách Imre drámai költeménye, melynek elolvasása gazdagító és megrendítő, tehát nem filmszerű. Azaz akkor nem az, ha súlyt helyezünk arra, ami e hatalmas költői műben mégsem hanyagolható el, tudniillik a madáchi szövegre. Az expresszionisztikus álomvilágban nem hangozhatnak el Madáchnak a tiszta ész birodalmából kisugárzott sorai. Ebből azonban az a paradoxon következik, hogy a Tragédia-film, ha egyáltalán megoldható, álomszíneiben nem lehet hangos, vagyis beszéd-film, hanem csak beszédtelen, legfeljebb muzsikával kísért film.
A Frost/Nixon dialógusok tömkelege, a szavak akciófilmje, ami rettentő erővel ránt be és itatja magát a nézővel. A kacifántosan megfogalmazott, alaposan becsomagolt mondandók mögött mindig ott lapul a kegyetlen igazság, amivel a legtöbb esetben nagyon kevesen vannak tisztában. A Frost/Nixon üzenet mindenki számára, hogy ez lehetne másképpen is. V mint Vérbosszú (r. James McTeigue, 2005) Ejnye, ez a csúnya agymosás! Alan Moore képregénye és James McTeigue adaptációja kísértetiesen emlékeztethet Orwell 1984-ére (vagy éppen a Guy Fawkes-sztorira), ám korántsem koppintásról van szó, hanem sokkal inkább vérfrissítésről. Az elnyomó, véleménydiktáló politikai rendszer hiúságából adódó kudarcot láthatjuk, ami ugyanakkor valójában nagyon sok ember győzelme. Valahol idealista, valahol pesszimista történet ez. Idealista, mert a filmmel ellentétben napjaink társadalma valamiért képtelen bármit is tenni egy közös cél érdekében, másrészt pesszimista, mert a jövő, amit már több évtizede megalkotott Moore - ha nem is egy az egyben - gyanúsan kezd hasonlítani napjainkra.
A Madách-adaptáció legfeltűnőbb vizuális vonása ugyanis az, hogy a történelmi színek látványvilágához az adott korok művészettörténete, vizuális kultúrája szolgált alapul. Az egyiptomitól a párizsi színig a film mintha művészettörténeti tárlatvezetés is lenne, ahol megmozdulnak az egyiptomi falfestmények, a görög vázák, az etruszk szarkofágok és a római mozaikok, a bizánci ikonok és a kódexminiatúrák, a prágai rézkarcok és metszetek, vagy éppen a francia trikolór színei. Ennek a stilizációs elvnek köszönhető a madáchi szöveg és a jankovicsi jelképalapú látványalkotás többrétegű összekapcsolódása, kölcsönhatása; arról mindazonáltal megoszlottak a vélemények, hogy mely színek esetében sikerült izgalmasabban mozgásba hozni, "továbbgondolni" a művészettörténeti örökséget. A további színek közül az Éden, London és a Falanszter világának megjelenítése a legemlékezetesebb. Az Éden gyönyörűen stilizálja áttetszővé, szellemalakká az ébredés előtt álló emberpárt. A londoni szín túllép a Madách által "megénekelt" világ bemutatásán, s a Jankovics által megélt 20. és 21. századi élményvilágot is felhasználja; a késő modernitás szörnyűségeit és ikonjait felvonultató óriáskerék szekvenciája nemcsak a film, de az életmű – sőt az ezredforduló utáni magyar film – egyik legdöbbenetesebb képsora.
Ugyanakkor a választott műfaj, a választott megvalósítás egyben ki is jelöli a mű helyét a művészetben. Erről a kritikus momentán annyit jelezhet: A Hídember t nem a Tanítványok mellett fogjuk számon tartani. Turcsányi Sándor A Hídember; színes magyar 2002, 140 perc; rendezte és Can Togay-jal írta: Bereményi Géza; fényképezte: Kardos Sándor; szereplők: Eperjes Károly, Darvas Iván, Kováts Adél, Szarvas József; forgalmazza a MOKÉP
Szerintem Széchenyi István és Wesselényi Miklós sze... több» Ez a vágykép összpontosul a Lánchíd felépíttetésében, amely – a cím értelmezésén túl – nemcsak a modernizáció szimbólumaként szerepel a műben, hanem a protagonista személyes motivációjának kifejezőjeként is (megfelelés az apai elvárásoknak). A korszak másik művében, Bagó Bertalan Vadászat angolokra című 2006-os alkotásában is hasonló modernizációs koncepció jelenik meg: a reformkori magyar gróf szintén angol technológiai fejlesztéseket akar vidéki birtokán végrehajtani. A Hídember elbeszélés-technikájának, illetve szerkezetének meghatározó jellegzetessége, hogy az 1848 előtti történések egy visszaemlékezés részeként szerepelnek, az 1860-as esztendő eseményei pedig már azon kívül. A mű nyitójelenetében 1848. szeptember 7-én Széchenyi István (Eperjes Károly) megérkezik a döblingi tébolydába, és ezt követően sokáig egy mentális problémákkal rendelkező személy visszaemlékezéseit követjük nyomon: ez a megbízhatatlan narrátor válik a befogadói azonosulás kiindulópontjává.
Korhatár 12 év felett További információk weboldal IMDb A Hídember 2002 -ben bemutatott magyar filmdráma gróf Széchenyi István életét mutatja be, Bereményi Géza rendezésében. Történet [ szerkesztés] A film története 1820 és 1860 között játszódik a Habsburg Monarchiában. Egy különleges szellemi képességekkel és anyagi háttérrel született, magyar arisztokrata életét mutatja be. A Napóleon bukása utáni években az ifjú Széchenyi gróf könnyelműen elcsábítja bátyja feleségét és az ezt követő botrány tönkreteszi tiszti karrierjét. Amíg elborult elmével vegetál egy Bécs melletti magánszanatóriumban, rémlátomásai valóra válnak: a Monarchia különös kegyetlenséggel torolja meg a magyar provincia lázadását. Barátait kivégzik és az engedetlen ország az övéhez hasonló apátiába süllyed. Ekkor a már öreg gróf csodás hirtelenséggel, visszanyerve régi képességeit és energiáját, úgy dönt, hogy felrázza hazáját és egy utolsó, nagy játszmába kezd a Birodalommal. Eredeti Cím: A Hídember Év: 2002 Játékidő: 140 perc IMDb értékelés: 4.
Bereményi Géza (1946) A Hídember e az 1980-as évektől elterjedő ún. brit örökségfilm (Hugh Hudson: Tűzszekerek [ Chariots of Fire; 1981]) jellemzőit adaptálta magyar környezetbe. A nosztalgikus szemlélet, az ideologikus (konzervatív értékrendet tükröző) ábrázolásmód, a külsőségeket hangsúlyozó reprezentációs technikák (kosztümök, tárgyi kultúra stb. ) A legnagyobb magyar Az Uránia Moziban láttam annak idején ezt a filmet. Természetes, hogy kíváncsi voltam rá, hiszen mégis csak a legnagyobb magyarról szól. Széchenyivel Istvánnal szerintem szimpatizáltam is a történelmi tanulmányaim során, hiszen, ha épp egy dolgozatra, feleletre készültem, a munkásságának, tevékenykedéseinek köszönhetően rengeteg adat volt, amit meg lehetett jegyezni, meg lehetett tanulni, bele lehetett kapaszkodni. Ha esetleg nem jutott eszembe pár vele kapcsolatos fontos dolog az ilyen megmérettetések során, akkor eszembe jutott valami más vele kapcsolatos fontos adat, momentum. S kíváncsi voltam, hogyan ábrázolják az életét a filmvásznon.
A film története 1820 és 1860 között játszódik a Habsburg Monarchiában, és egy különleges szellemi képességekkel és anyagi háttérrel született, magyar arisztokrata életét mutatja be, Széchenyi Istvánét, akit az utókor "a legnagyobb magyar" címmel illetett. A Napóleon bukása utáni években az ifjú Széchenyi gróf könnyelműen elcsábítja bátyja feleségét, és az ezt követő botrány tönkreteszi tiszti karrierjét. A megszégyenített asszony hirtelen halála végzetesen megváltoztatja a léha fiatalembert, aki azon túl a felelősség megszállottja lesz, és nagy művek létrehozásával akar úrrá lenni sorsán. Egy nagyszabású barátság és egy különös, minden akadályokon felülemelkedő újabb szerelem segítségével a gróf a korszak híres politikusa lesz, a magyar ellenzék vezére – és ezzel szándékai és neveltetése ellenére a Habsburgok ellenfele. Felelősnek érezvén magát az elszabadult társadalmi indulatokért, az engesztelődést akarja szolgálni. Egy híd építésébe kezd a Dunán, mely a Nyugat és a Kelet közötti kapcsolat jelképe lenne a korabeli Európában.
A szubjektív nézőpont érzékeltetését nemcsak narrációs megoldások, hanem különböző stilizáló formanyelvi megoldások is szolgálják: az operatőri munka olyan elemei, mint az extrém gépállások, a bonyolult kameramozgások és az expresszív világítástechnika vagy a teátrális díszletelemek (például az 1848-as pozsonyi országgyűlés tere, amely színpadául szolgált Széchenyi és Kossuth vitájának). Ez a narratív és formai stratégia árnyalja a brit örökségfilm jellegzetességeinek magyarországi alkalmazását, hiszen a nosztalgikus szemlélet mellé bizonyos szintű irónia társul, az ideologikus ábrázolásmód és a reprezentációs megoldások pedig egy mentális problémákkal rendelkező narrátor szubjektív víziójának összetevőivé válnak. Később, a narratív keretből (visszaemlékezés) való kilépés után az 1860-as esztendő történéseinek bemutatása következik. Sajátos a finálé nyitottabb felépítése, miszerint a tébolydában élő Széchenyi gróf halála egyaránt értelmezhető öngyilkosságként és politikai merényletként.