Ennyi a hír. A neve mellesleg Thandiwe Newton, és odáig ment, hogy a szerep megszerzése után a fekete közönségnek azt pityeregte, hogy minden nap bocsánatot akar kérni a fekete színésznőktől. Egyes szélsőségesek, akik vagy hibásak abban, hogy a fekete nő sír, vagy valamelyik ősük hibás ebben, vagy hibás lehetett volna, esetleg felvonhatják a szemöldöküket, és azt mondhatják, ki nem szarja le, vagy netán elhúzzák tenyerüket homlokuk előtt, és vállvonogatva megjegyezhetik: Ez a nő hülye! Tévedés! Ez a nő okos! Okos, mert így biztonságban érezheti magát. Mert ha nem elég furfangos, akkor a twitteren szétszedik. Igen, szétszedik a feketék, akik egy kicsit jobban feketébbek, mint ő, mert semelyik felmenőjük nem volt félvér. Ma ugyanis trend, hogy csak olyan játszhat el egy szerepet, ami az adott kultúrkörhöz tartozik. Kivéve a fehér heteroszexuális keresztényt. Homokos szerepet csak homokos játszhat. Fekete nőt csak fekete nő. Fekete homokos nőt csak fekete homokos nő. Síró nő - Llorona. Fekete homokos drogos transzgender nőt csak fekete homokos drogos transzgender nő.
A teljhatalmú(nak tűnő) szerző metaforikus "halálát" többféleképpen gondolhatjuk tovább. Történetileg például két irányba: előre vagy hátra. Gács Anna a könyvében inkább előrefelé gondolkodik, hiszen azon töpreng, milyen lehet az "élet a halál után". (49. ) S azon talán kevésbé, milyen volt előtte, a (modern értelemben vett) szerző "megszületése" előtt, akkor, amikor a Barthes által is csokorba gyűjtött funkciók közül csupán az egyik volt az auctor é – a scriptor, a compilator és a commentator mellett. A síró no credit check. Hiszen mostanság már – Michel Foucault nevezetes leírása szerint – a szerzőség nem is annyira a szöveg funkcióinak egyike, sokkal inkább a szerzői funkción belül lehet elkülöníteni olyan eseteket-aleseteket, amelyek révén éppenséggel ironikusan eljátszhatunk, szimulálhatunk valamiféle szerzői (szkriptori, kompilátori vagy kommentátori) szerepet. Ahogyan azt – rácáfolva előző állításomra – Gács Anna könyvében is olvashatjuk Kovács András Ferenc költészete kapcsán. S itt a kötet alapvállalása jegyében (mely gesztus a "halál"-dogma felől nézve szubverzív, a "halál"-metafora értelmezésében viszont integratív) többek között ez áll: "Ezek a szerepfelfogások, nyelvi magatartások és koncepciók azonban nem hiszem, hogy »a 'szerző' nélküli beszéd katalógusának« darabjai volnának…" (184. )
helyett a rétegzett önazonosság dialogikus tapasztalata. S ezen a ponton talán mindegy is, női szerzőről van-e szó, vagy sem, akármit is értsünk rajta (vagy alatta). Hiszen egyvalami mindig biztos: a szerző problematikus-problematizált (neurotikus, skizofrén – persze metaforikus értelemben, éppúgy, mintha azt mondanánk: "halott") szubjektum, aki folytonos (ön)értelmezésre szorul, és nem ideologikus önérvényesítésre. Egy fekete nő sír - Nemzeti.net. Azazhogy – visszatérve az alapkérdéshez – a szerző, még ha férfi, sem "halott", pontosabban csakis metaforikusan "halott", vagyis relativizált hatalmasság, barthes-i és foucault-i értelemben, azaz a nagyhatású kijelentések eredeti, nyitott értelmében. A szerző megcsappant tekintéllyel ugyan, de "él". Rezignáltabban és bölcsebben, mint egykoron (persze joggal kérdezhetnénk, mi volna ez ügyben a döntő különbség az "egykoron" élt Laurence Sterne és a kortárs Esterházy Péter ön- és prózaszemlélete között), kicsit ironikusabban tehát, és ha nem is felhőtlenül, de "él". S ezt többek között Gács Anna egyik – olykor kritikusan tárgyalt – alapolvasmányából, Sean Burke fontos könyvéből is tudhatjuk: The Death and Return of the Author: Criticism and Subjectivity in Barthes, Foucault and Derrida, Edinburgh, 1992.
Az édesanya 2 gyermekével - a 9 éves Igorral és a 2 hónapos Nastiával - menekült a Kijev melletti Boriszpil városából Lembergbe (Lviv), az ott felállított humanitárius központba. A család egykori otthonát nyújtó települést teljesen elpusztították a mindennapos bombázásokkal. "Amikor éjjel bombáztak, nem tudtam, hova meneküljünk. Attól tartottunk, hogy lerombolják a lakóházunkat. Ezen a menedékhelyen legalább biztonságban érzem magunkat " - mesélte. A nő ugyanakkor azt is bevallotta, hogy fél a bizonytalan jövőjük miatt, és borzasztóan aggódik férjéért, aki - a legtöbb ukrán férfihoz hasonlóan - Ukrajnában maradt harcolni. "Félek. Mi lesz a családommal? Mi lesz a férjemmel? A síró no 2001. " - fogalmazott. Szívműtétre váró kisfiukkal keltek útra Egy másik poszt Eugéniáék történetét meséli el. A nő férjével, valamint 3 közös gyermekükkel érkezett Harkivból Lembergbe. Éppen a harkivi kórházban tartózkodtak legkisebb gyermekük, a 10 hónapos Igor miatt, amikor megkezdődtek a bombázások. A kisfiú szívműtétre várt, az orosz támadások miatt azonban kénytelenek voltak elhagyni a kórházat, és elmenekülni a városból.