Zagyi G. Ilona: A Mikulás zsákja Megkezdődött a munka a varázshegyi házban, nagyon sok a kívánság, és mindjárt mikulás van. Sok kis manó sürög-forog, pakol és csomagol. A műhelyben nagy a zaj, kicsi vonat zakatol. Érkezik a sok ajándék, szét kell válogatni. Névre szól itt minden darab, úgy kell zsákba rakni…. Olvasd tovább!
– s megint üt az inga. Újra indul a kis vonat, pöfögés, kattogás, dalolnak a kis manók, vígan megy a pakolás. Tudják, nem baj, hogy nem telik a mikulás zsákja, mégis ott lesz az ajándék annál, aki várja.
A műhelyben nagy a zaj, kicsi vonat zakatol. Érkezik a sok ajándék, szét kell válogatni. Névre szól itt minden darab, úgy kell zsákba rakni…. – Kapusi bácsi! Kapusi bácsi! Már csak egyet alszunk, és itt a Télapó! – rontott be lelkesen a kis ház ajtaján Boglárka. – Szervusz, kislány! – köszöntötte az öregember, elnézően mosolyogva Boglárka szeleburdiságán. -Gyere ide és mesélj, mit kértél a Télapótól! Boglárka fürgén odaszaladt az… Jó Mikulás bácsit Jaj, de nagyon várom! Nemsokára eljön Csilingelő szánon. Almával, dióval Teli van a zsákja, Bőven mér belőle Minden topánkába. Kis cipőmet kitisztítom fényesre, Kiteszem az ablakukba ma este. Ha erre jár a Mikulás, meglátja, Tudom, benyúl jó mélyre, a zsákjába! Nincs ott… Azon a télen korán leesett a hó. A Nyuszi elgondolkozva ballagott az erdőszélen, a kopasz bokrok mentén és éppen arra gondolt, hogy egy csöppet sem szereti a havat. A hó alól olyan nehéz kikaparni az ennivalót, elbújni is alig-alig lehet, márpedig egy Nyuszi életében gyakran előfordul, … Hol volt, hol nem volt egyszer egy ugrifüles nyuszika.
Kevesebb ajándékot tudott összegyűjteni, ezért gondolatai folyton azon jártak: hol szerezhetne még újabbakat a gyerekeknek a meglévők mellé. Végül hatalmas zsákja, ha nem is lett színültig tele, mint máskor, azért most is megpocakosodott. Hanem a töprengő, szórakozott Mikulás véletlenül a saját cicáját is belerakta a zsákba. Nyávogta pedig a cica, Cincilimincili, erősen: - Én a zsákból kimennék! Fognék inkább egérkét! Hat pompás rénszarvas repítette a szánt, vitte a Mikulás az ajándékokat a gyerekeknek. Egyszer csak úgy tűnt neki, mintha a rénszarvasok nyávognának. Meg is jegyezte: - Drága segítőim, jókedvre derítőim, miért nyávogtok?! A hat rénszarvas sértődötten kapta hátra a fejét: - Miért nyávognánk, egyikünk sem macska! Csóválta fejét a Mikulás, azt hitte, hogy képzelődött. Elsőnek egy kicsi házikónál állt meg a szánkó. A háztetőn üres gólyafészek várta a tavaszt és a gólyákat, bent a szobában pedig öt gyerek az ajándékokat. A Mikulás mindegyikük fejecskéjét megsimogatta és kinyitotta a zsákját.
Toporog a hóban. Teli zsákja a tiéd, dúskálhatsz a jóban. Gazdag Erzsébet: Honnan jöttél Télapó -Honnan jöttél, Télapó? -Hóországból, hol a hó hegyvastagnyi takaró, a tenger meg hat akó. Jegesmedve barátom varrta meg a kabátom. Kibélelte bundával, hogy az úton ne fázzam. Szarvasomat befogtam, szíves szóval biztattam: "úgy szaporázd a lábad, szél se érjen utánad. " Meseország (világos) Hóországgal határos. S Meseországból az út egyenesen ide fut. Szerencsémre nyitva volt, útközben egy mesebolt. Jöttek elém tündérek, megkérdezték mit kérek. Kapuvári Lídia: Levél a Télapóhoz Télapó! Télapó! Hová lettél? Hol a hó? Tudja a házból az összes gyerek, hogy ma levelet küldök Neked. Üzenik ok is mind a hóra várnak Szánkózni szeretnének, meg nagy-nagy hó csatákat! "Nem kérek én egyebet, csak amit a gyerekek: diót, csokit, mogyorót, Ráadásul minden jót. " S halljátok csak! Mily csuda: termett ott egy mesefa. Meseország közepén. Arról szüreteltem én. Szedtem róla száz mesét. Mind a száza csuda szép, altató és ringató.
- mondogatták a fűszálak. Igen ám, könnyű volt a jó puha földből kibújni - gondolta az első fűszál. - De hogyan lehet a nehéz hótakaró fölé kerülni? - Te voltál az egyetlen reményünk - mondta a másik fűszálacska. - Én tudtam, hogy te bátor és erős vagy, és hírt adsz nekünk a nagyvilágról. Mert meguntuk már a sok alvást. Szeretnénk napvilágot látni, és megtudni: van-e már meleg napsugár. A hóvirágbimbócska nem kérette magát, hiszen neki is ilyen vágyai voltak. A két fűszál észre sem vette, a hóvirág már a szabad ég alól kiáltott hozzájuk: - Jaj de fényes a napvilág! Jaj de szép az ég! Amint a napsugár tekintete a hóvirágra esett, úgy körülölelte langyos sugarával, hogy a hó is olvadozni kezdett. A két fűszál fölött egyszerre csak világosodni kezdett. Nemsokára ott álltak ők is a szabad ég alatt. - Most már nemsokára jön a szellő is - mondta az első fűszálacska a szomszédjának. - És akkor úgy lesz, mint ahogyan álmodtam - válaszolta a másik füvecske -, harmatcseppben fürdöm, s napsugárban szárítkozom.
Krumplicukor, csokoládé, jajj de jó, de a virgács jó gyereknek nem való. Juhász Magda: Télapó várunk Télapó várunk, pihenj meg nálunk, van szobám takaros, kiságyam aranyos, elférünk benne, de jó is lenne. Esik a hó egyre, hétfőről keddre, de én ezt nem bánom, a Télapót várom. Osvát Erzsébet: Mennyi apró télapó Hull a hó, hull a hó, mennyi apró télapó! Igaziak, elevenek, Izgő-mozgó hóemberek. Nagykabátjuk csupa hó. Honnan e sok télapó? Kik ezek, Mik ezek az apróka Télapóka – emberek? Óvodások mennek sorban, záporozó, habos hóban. Suhan a szán, ropog a hó, érkezik a Télapó! A szakálla hófehér, csillog rajta még a dér. Messzeföldről érkezett, várták már a gyerekek. Hátán zsákja tele-tele, Kisgyerekek örömire. Kiáltják is:" Hajja-hó! jó, hogy jöttél, Télapó! " Mentovics Éva: Hiányzol már Télapó Télapóka kapja már zsákszámra a levelet. Minden gyermek azt írja: – Gyorsan gyere, ha lehet! Itt a tél és hull a hó, hiányzol már Télapó!
Különös csendes és ironikus nyugtalanság hajtotta helyről helyre. Mindig jókedvű volt, és egy percig nem volt egyedül. Egy évvel ezelőtt úgy látszott, hogy felhagy nomád életével. Jó állást kapott, meg is nősült, boldog volt. Debrecenben láttam utoljára, nászúton volt, komoly és nyugodt volt. Azt hallom, azután nagyon sokat szenvedett. " Dsida Jenő korának jelentős, nagy formaműveltségű fordítója is volt, több mint száz verset ültetett át magyarra francia, latin, német, olasz és román nyelvből. Sírverse a kolozsvári Házsongárdi temetőben olvasható: "Megtettem mindent, amit megtehettem, / Kinek tartoztam, mindent megfizettem, / Elengedem mindenki tartozását. / Felejtsd el arcom romló földi mását". 2011-ben Kaposváron avatták fel első magyarországi szobrát, Balvin Nándor alkotását.
"Megtettem mindent, amit megtehettem, / Kinek tartoztam, mindent megfizettem, / Elengedem mindenki tartozását. / Felejtsd el arcom romló földi mását" 80 éve hunyt el Kolozsvárott Dsida Jenő erdélyi magyar költő, műfordító, újságíró. Dsida Jenő 1907. május 17-én született Szatmárnémetiben. Pályája gimnazista korában indult, korai költészetére a 19. századvég költői hagyománya és a Nyugat modernsége egyaránt hatott. Apja a Monarchia hadseregének mérnökkari tisztje volt, anyja jómódú földbirtokos családból származott. A gyerek már útban volt, amikor szülei megszöktek otthonról. Anyját végül máshoz kényszerítették, s csak fia születése után tudott elválni és szerelméhez hozzámenni. A család 1910-től Budapesten, 1914-től a beregszászi nagyszülőknél élt. 1919-ben visszatértek Szatmárnémetibe, Dsida itt végezte a középiskolát. Gyermekéveinek legmélyebb élménye az első világháború volt, amelyben a család vagyona semmivé vált, apja pedig rövid időre orosz hadifogságba került. Másik meghatározó élménye családjának mély katolicizmusa, a szülei életvitelében és gondolkodásában megmutatkozó vallásosság volt.
Dsida Jenő 1907-ben született, Binder Jenő Emilként Szatmárnémetiben, apja Dsida Aladár az osztrák-magyar közös hadsereg mérnökkari tisztje volt. Anyja csengeri Tóth Margit, földbirtokos családból származott. Dsida Jenő Budapesen, Beregszászban és Szatmárnémetiben végezte tanulmányait. Érettségi után a kolozsvári egyetem jogi karára iratkozott be, de tanulmányait nem fejezte be. Gyermekkorát meghatározta az első világháború, majd a román megszállás. Apja orosz hadifogságba került, nagybátyja, akitől keresztnevét kapta, elesett a galíciai harcmezőn. Családja tönkrement, apjának polgári foglalkozást kellett keresnie, így lett az Erdélyi Római Katolikus Státus tisztviselője. Benedek Elek fedezte fel és indította el költői pályáján. Szeretettel és felelősségtudattal segítette a pályakezdő költőt az önmagára találásban, tehetsége kibontakoztatásában. 1923 augusztusától 1927 márciusáig – tizenhattól húszéves koráig – a Cimbora című folyóiratban jelent meg a legtöbb verse és műfordítása. 1928-ban adták ki a Leselkedő magány című verseskötetét, 1933-ban a Nagycsütörtök, 1938-ban, halála után az Angyalok citeráján című kötetét.
Dsida Jenő Temetőben - YouTube
1928-ban megjelent első verseskötetében, a Leselkedő magányba n az első világháború utáni fiatal nemzedék csalódásait és magányát érzékelteti, s a természetben keres feloldást. A neokatolikus reformmozgalommal találkozva gyermekkori hite felerősödött, erre utal 1933-as kötetének címe, a Nagycsütörtök is, a címadó versben pedig Jézus áldozatához hasonlítja a kisebbségi költő sorsát. Harmadik verseskötete, az Angyalok citerájá n posztumusz jelent meg 1938-ban. Ebben angyali költőként új hangon szólal meg, egy valóság fölötti létben, szentek és angyalok között talál vigasztalást. Már halála után, 1940-ben látott napvilágot a Psalmus Hungaricus című költeménye, amelyben a közösséghez való hűség és a történelem előtti felelősség erkölcsét állítja mérc ül az olvasónak. A Nyugatban Szerb Antal így köszön el a fiatalon elhunyt költőtől: "Nagyon félt a megöregedéstől, egyik költeményében (Harminc év közelében) borzadva veszi észre, hogyan sokasodnak a tárgyak körülötte, és alattomosan szövik lelke szárnyai köré szálaikat.
És késik a lázadás, múlik az ifjúság. Másik, talán legkedvesebb költeményében (Hulló hajszálak elégiája) haja hullása figyelmezteti az elszálló időre: Nekem e hajszál most az ujság, sűrített, mély élet-tanulság, egyetlen kérdés, nagy dilemma, nekem ez a történelem ma: ifjak vagyunk, élünk, verekszünk, s – nem segít orvos – megöregszünk. Ó, be szomorú, jaj, be félek! Vigasztalj verssel, örök lélek, életen túlnéző mesékkel, bizarr, bolondos bölcsességgel… A költő kihullott haját tündérek hada gyűjti össze, és mikor meghal, visszaadja. Úgy lovagol majd nagy hajjal az égi mezőkön, "seprő hajam sűrű hossza / a csillagokat csiklandozza". Így félt a harmincadik életévtől, és meghalt harmincegy éves korában. Kolozsvárt mindenki ismerte, mindenütt ott volt, mindenhol otthon volt. Akármelyik kávéházba vagy vendéglőbe mentél, biztos lehettél benne, hogy Dsida már ott van, vagy öt percen belül megjelenik. De magántársaságot sem lehetett nélküle elképzelni, legalábbis nem, ha irodalomról volt szó. Sosem értettem, mikor ér rá dolgozni, aludni, otthon lenni, magánember lenni.