A Kispál és a Borz, Magyarország egyik legnépszerűbb rockzenekara 1987-ben alakult, és a 2010-es Sziget fesztiválon búcsúzott. Újra aktív a Kispál és a Borz. A kilencvenes-kétezres évek egyik legnépszerűbb magyar zenekara új dalokat készít, nyáron pedig koncertet ad egy minifesztiválon Orfűn. A csapat, amelynek mostani felállásában Lovasi András (ének, basszusgitár), Kispál András (gitár) és Dióssy D. Ákos (billentyűs hangszerek) mellett Bajkai Ferenc dobol, a visszatérést a Partizán YouTube-csatornán jelentette be, és Rózsaszín című új dalát is előadta. Mint a műsorban elhangzott, három új dalt már rögzítettek és tervezik egy új stúdióalbum megjelentetését. A Kispál és a Borz a Kispál on Orfű című minifesztiválon tér vissza augusztus 26-27-én. Az esemény első napján akusztikus koncertek lesznek, fellép Kispál és Lovasi duója is, majd másnap lesz a Kispál és a Borz visszatérő koncertje, valamint más előadók (például az Analog Balaton, a Tudósok, A kutya vacsorája, a Kinopuskin és az Üllői Úti Fuck) fellépése.
A Micsoda fájdalom című nyitódalban - a Quimby-billentyűs Balanyi Szilárd közreműködésének köszönhetően - modern effektes, groove-os megoldások keltenek némi meglepetést, de aztán rögtön visszarántja a hallgatót az ismerős Üllői úti Fuck-világba a Nyakig heroinban húzós pop-rockja, a középtempós Elég unott szextusája és a riffdús Egy feles alkoholódája.
Magyar Narancs: Nehezen tudtunk időpontot egyeztetni a munkád miatt. Mit dolgozol? Szántó Gábor: Egy nagy cég legkisebb pontja vagyok. A Sport Tv-nél vagyok kameratáros, ez azt jelenti, hogy ha forgatni mennek, én adom ki a kamerát, ha meg elromlik valami, én javítom meg. Ezenkívül megmérem a kábelt, megszámozom a kábelt, elvágom a kábelt, megfejelem a kábelt, vagy forrasztok valamit a kábelre, aztán odaadom a főnöknek. Nyolc éve csinálom ezt, előtte operatőr voltam ugyanitt, de azt a munkát nem szerettem annyira – focimeccsekre kellett kijárni –, igazából azért maradtam itt, mert ez egy jó kollektíva, értelmes társaság. MN: A zenélésből nem tudnál megélni? SZG: Nem nagyon. Úgy húsz évvel ezelőtt egy rövid ideig a zenélésből éltem, akkor valóban annyira ment a Fuck, hogy nem kellett mást dolgozni, de ez nem tartott túl sokáig. MN: "Jövőre 25 éves lesz az Üllői Úti, még kitaláljuk, érdemes lesz-e megünnepelni" – nyilatkoztad 2012-ben. Tavaly érdemes volt megünnepelni a harmincadikat? SZG: Mindenképpen.
Aztán amikor valami gond lett a gitárosukkal, ő szólt, hogy nem lenne-e kedvem beszállni. 2002-től játszottam ott, de hat év múlva kirúgtak lázadásért. Valószínűleg túl sokat járt a szám, ők meg nem vették jó néven, hogy én dirigálok az ő bandájukban. Viszont Sickratmannel, azaz Paizs Mikivel nagyon jól kijövök. Az úgy kezdődött, hogy 2004-ben Miki megcsinálta a Buzi-e vagy? című lemezét, és utána elhatározta, hogy élőben fog játszani. Csakhogy elsőre olyan hardcore blueszenészeket akasztott le, akiknek három koncert alatt sikerült tönkrevágni azt a mítoszt, ami addig Mikit körülvette. Mivel ő is benne volt a Koraiban meg én is, egyértelműnek tűnt – legalábbis a blueszenészek kudarca után –, hogy nekem szól. Vele azóta is együtt játszom. De a TV Manci is Miki miatt alakult meg 2010-ben. Elfelejtette, hogy próbánk van, viszont ott volt a próbahelyen – fotózni – Manci, azaz Fábián Bori, így hát jobb híján alapítottunk egy zenekart. Két éve szálltam ki, de Manci nem hagyta abba. MN: És te?
Időközben elhunyt a zenekar szövegeinek szerzője, Duda Attila, továbbá Farkas Zoltán is lelépett Szántó Gábor és a basszista Mezei András mellől - a helyére a Quimby és számos más együttes dobosa, Gerdesits Ferenc érkezett (aki már a Fuck legelső kazettájának anyagát is feldobolta 1993-ban), negyedik tagnak pedig Vastag Gábor gitáros-vokalista csatlakozott. 2004 elején végre elkezdték felvenni azokat a dalokat, melyek nagy része már 2001-ben megvolt demóformában (a Duda-szövegekre írt dalok mellett az egyetlen igazán új szám az Egofúga, melynek szövegét Szántó közösen jegyzi Sickratmannel akivel a Korai Öröm mellett a Sickratmen projektben is együtt játszott az utóbbi évek során), A gyengébbek kedvéért című anyag 2006 közepére készült el, aztán fél évvel később már végre fizikai formában is megjelent a lemez. Tagok: Szántó Faszi Gábor - gitár, ének Kiszely Márk - basszusgitár Karádi Gergely - gitár, ének Farkas(ember)Zoltán - dob, ének Lemezek: I. (1993) Fekszik (1996) A ló túlsó oldala (1997) Én meg a farkasember (1999) A gyengébbek kedvéért (2006) Kössszépeee!
Persze, a Fekete Özvegy -történetek még ma is folytatódnak, szóval még bármi megtörténhet… Fekete Özvegy a képregényben és filmvásznon A képregényes Fekete Özvegy tehát több évtizedes múltra tekint vissza. Karakterét az aktuális korszellemnek megfelelően alakították a mindenkori alkotók, tetteivel rendszerint reflektál is az adott korra. Az 1970-es évekbeli karakter például segített felszámolni Puerto Rico rendőrségi korrupcióját, a szervezett bűnözést és megmentett néhány fiatal hippit is. A karakter számos képregény, animációs sorozat és videójáték szereplője, néhol főszereplője, végül 2010-ben, a Vasember 2. -ben a nagyvásznon is debütált – teljesen megújult formában. A Marvel filmes univerzumának Fekete Özvegy e nem csak attól nagyszerű, hogy Scarlett Johansson kelti éltre, hanem attól is, hogy sokkal emberibb karaktert faragtak belőle, mint amilyen képregényes elődje volt. A filmbeli karakter külső megjelenítésében visszaköszön ugyan a rajzolt előd, gondoljunk például a hajára vagy a testhezálló ruházataira, viselkedésében azonban kevésbé femme fatale, sokkal inkább egy dögös, vagány nőt ismerhetünk meg, akinek eredményességét nem szuperfelszerelései, inkább intelligenciája, empátiája és harcművészeti ügyessége segíti elő.
Ezek az elveszett lányok, akiket az úgynevezett Vörös Szoba vezetője, Dreykov (Ray Winstone) rabolt el és formált a maga képére, az évtizedek során több ezren lettek. Ám egyikük sem igazán ura a saját döntéseinek. Egyeseket, mint Natashát, pszichésen törtek meg, míg a Yelenához hasonló lányokat (az új generációt) már kémiailag befolyásolják – ők azok, akiket teljesen megfosztottak a szabad akaratuktól. A rendező, Cate Shortland pedig kifejezetten fókuszba helyezte a testük feletti kontrollt elvesztett nők történetét, akiknek egytől egyig eltávolították a méhüket a Vörös Szobában. Shortland kicsit sem félénken közelíti meg a témát: Yelena megrázó részletességgel és még sokkolóbb rezignáltsággal megy bele a brutális részletekbe. Mindez pedig nyilvánvaló, ám egyúttal mégis cinikus allegóriája a nők önrendelkezési jogát szabotálni kívánó – többek között – abortuszellenes mozgalmaknak. A lányok "felszabadítását" Yelena érzi első számú feladatának, ám ehhez hamarosan Nat is csatlakozik. A két nő újra egyesülésekor pedig a Fekete Özvegy kémfilmből marveles akciófilmmé válik – igaz, az egyetlen valódi emberfeletti képességekkel rendelkező személy csak a szovjet szuperkatona, a David Harbour által alakított Vörös Őr, aki olyan remek humorforrás, mintha Taika Waititi vette volna kezelésbe.
Nevezhetők-e ők négyen családnak, van-e akkora ereje annak a néhány évnek, amit együtt töltöttek, és kinek merrefelé irányul a hűsége, egymás felé avagy valamiféle tanult kötelesség felé. A helyzetet nehezíti némi kémiai alapú tudatmanipuláció és az ezáltal irányított további özvegyek, élükön egy különösen veszélyes példánnyal, aki komikusan néma, viszont a harci képességei már jóval kevésbé viccesek. Scarlett Johanssonnak és Natasha Romanoff karakterének, ahogy azt már említettük, rég kijárt már egy igazán ütős saját sztori, ám ezzel a filmmel csak majdnem kapta meg az őt megillető hangsúlyt. A film ugyanis jó… de csak olyan okésan jó, sőt, megkockáztatom, ennyire is csak azért látjuk jónak, mert a járvány után annyira jólesik újra Marvel-filmet nézni más emberekkel együtt, maszktalanul, egy kriminálisan jéghidegre klimatizált multiplex mozi termében. De persze, azért vannak tagadhatatlanul jól sikerült momentumai. Képes volt például ellátni a legfontosabb szerepét: gazdagítani az Özvegy karakterét, további színeket, mélységet, hátteret, múltat adni neki, és azt a fontos szerepet is betöltötte, hogy Romanoff történetszálát, mely, mint ismeretes, a Végjáték kal véget ér, elindítsa a jövő felé.
Drejkov elmondja és meg is mutatja neki egy világtérképen, hogy az egész világon vannak Özvegyei. Natasa szándékosan eltöri az orrát, hogy a feromon ne hasson rá, majd megtámadja Drejkovot, aki azonban el tud menekülni, amikor a többi Özvegy a védelmére kel. Drejkov kiadja nekik a parancsot, hogy Natasát öljék meg. Közelharc és verekedés kezdődik, de az Özvegyek számbeli fölényben vannak Natasával szemben. Melina kikapcsolja a hajó egyik hajtóművét, miközben Alekszej Antoniával csatázik, Jelena pedig a többi Özvegyet keresi. Drejkov megszökik, amikor az Özvegyek megtámadják Natasát, de Jelena megmenti az életét a vörös por levegőbe juttatásával, ami másodpercek alatt felszabadítja az Özvegyeket az elméjük Drejkov általi irányítása alól, így már nem akarják megölni Natasát. Melina és Alekszej repülőgéppel elmenekülnek. Jelena tönkreteszi Drejkov repülőjének egyik motorját, amitől a gép zuhanni kezd, majd robbanás kíséretében megsemmisül, a rajta lévő emberekkel (köztük Drejkovval) együtt.
Melina fejlesztette ki az Özvegyeknél alkalmazott elme-ellenőrzési folyamatot is. Miután megérkeznek, Melina titokban értesíti Drejkovot. Előtte feltárják a lányok előtt, hogy ők nem igazi család, hiszen a lányokat csak örökbe fogadták elsősorban a későbbi kiképzésük céljából. Mivel Natasa idősebb, már tudott erről, és kereste is a biológiai anyját, de őt Drejkov megölette, mert az anyja is kereste őt. Jelenát sokkolja a hír, hogy Melina és Alekszej nem az igazi anyja és apja. Megérkeznek a katonák és elviszik őket a Vörös Szobába, egy állandóan a levegőben tartózkodó támaszpontra. Drejkov gratulál Melinának az akcióhoz, de rájön, hogy Melina és Natasa arcmaszk technológiával helyet cseréltek. Natasa megtudja, hogy a Kiképző valójában Antonia, Drejkov lánya, aki olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy Drejkovnak csipet kellett a fejébe helyeznie, és ezzel egyúttal tökéletes katonává változtatta. Natasa megtudja, hogy a Drejkovból kiáradó egyedi feromon miatt nem tud neki fizikailag ártani.