Nem jártam én soha Dunán túl, Hol Kupa, Vata elesett, Hol lankás dombok koronázzák Az alkonyvéres egeket. Én a Tiszának és Marosnak Szögében élek álmodón, Hol Attila, Ajtony robogtak Valaha vemhes táltoson. Az Ősi Szent Tűz szürke hamvát A szél szívembe szórja itt, Keresem a Turáni Nagyság Örök, konok Magyarjait. Keresem a kialuvó láng Maradék üszkét az egen S a Hun Király bús koporsóját Magyar Folyó mélyébe, lenn. Tiszasziget. Először a Délmagyarország 1920 május 13. -ai számában jelent meg, majd a költő beválogatta Nefelejcs kötetébe (61. o. ) is… E költemény egyszerű A-B-A-B rímképletű, de furcsa és Gyalunktól szokatlan, hogy a 3. sor kilóg e rendből, nem rímel semmire se, míg a többi versszak azonos sorai meg igen! Az A-B-A-B rímképletét helyreállítandó ajánlom a következő korrekciót: "Hol dombok őrzik koronáúl" […] Így az első versszak: Nem jártam én soha Dunán túl, Hol Kupa, Vata elesett, Hol dombok őrzik koronáúl Az alkonyvéres egeket. Sajnálom, hogy ezt már Gyalunkkal e Földi Életben nem tisztázhatom… A " Tisza szöge " utal Szöged város néveredetére is… Szeged – a helyiek nyelvén Szöged – ugyanis a Tisza nagy, éles kanyarjában, azaz a "Tisza szögén" áll, de inkább fekszik ma is… Kupa természetesen Koppány, a méltatlanul "áruló"-ként fölnégyelt Hiteles Árpád-Örökös.
A Teátrum valamennyi előadásához jegyet kell váltanunk, melyet a honlapjukon tehetünk meg. (A kép a Tisza Teátrum Presszó – szonáta c. előadásáról készült. )
Veri a havat az eső. Feszíti a tükröt a tükörkép, és félő, hogy elreped. De mégsem. Mintha egy réges-régi emlékre új értelmezés tapadna. Aztán szétválnak. Makacsul olvasztják, fagyasztják egymást. A szálló hópehely és a súlyos, áttetsző esőcsepp alig hasonlít. Mint egy öregedő férfi és egy újra meg újra beteljesülő asszony? Még annyira sem. Előbb-utóbb elolvad a hó. Vagy megfagy a víz. De ugyanabban az időben? Még annyi mindent kellene mondanom. Körülöttem már csupa vers. Végre abba kellene hagyni. Ám minden szavam újrahasznosítható. Tisza vezseny. Attól tartok, hogy éppen az ellenkezőjét mondjátok majd velük. Szeretet helyett gyűlöletet. Érintés helyett távolodást. Azt a pillanatot vállalhatom csak, amikor a vízcsepp nekiütközik a jégnek. Újra meg újra. Férfi és nő. Nő és férfi. Felszálló pára egy rövid ideig, ahol találkozik élet és halál. Kell egy történet. Önmagukban nincs értelmük sem a betűknek, sem a szavaknak. Csak a boldogan összefonódó, majd zihálva szétváló mondatoknak. Útközben A lassúságon múlik minden.
Nem is vagyok tán itt, csupán csak álmodom: Balatont álmodom s melléje magamat. Vörösmarty Mihály: A tihanyi viszhang "Szüntesd csókjaidat, szüntesd meg az alkudozó szót, Édes az ah, de tanút nem szivel a szerelem. " A viszhangu tetőn így súgott Irma Dezsőhöz, Hogy Tihany agg hátán ültenek a szeretők. A viszhang ezeket, mint hallá, súgva beszélé Régi barátjának, a Balatonnak, alant, A Balaton pedig elmondá partjainak, azoktól Tudta Somogy, Veszprém, és Szala, tudta Füred; És ezek elmondák a szomszéd többi megyéknek, S már az egész ország tudta, hogy Irma szeret. Akkor az árúlót így szidta meg a haragos lány: "Némulj meg, viszhang; vén Balaton, te apadj S láss fenekedre: gazos legyen az sokféle gazokkal, S benne a száraz avart irtsa ki éjjeli láng. Tiszasas. S még feketébb legyen a füsttől Tihany oldala, mint most; És vendégtelenűl álljon alatta Füred. Ezt bár nagy szomorúan a három vármegye lássa, Lássa egész ország, s bús legyen érte soká. " Ezt is az őr viszhang hallá, s kibeszélte világnak: Mit tehetett a lány?
Na és persze azért, hogy kíváncsiságát kielégítve meglássa, megérthesse az asszociációk lírává képződésének a titkát. És felismeri: az egymáshoz viszonyított, egymáshoz viszonyítható, de egymással közvetlenül tartalmi kapcsolatban nem lévő kijelentő mondatok konnotatív hatása kelti a szokatlanságnak azt a bizarr, mégis magával ragadó érzetét, ami végső fokon megképzi a vers hangulati auráját. HAON - Közeleg a vérszívók ideje. Ezekben a versekben a mondás nem kijelentő jellegű, a közlés a viszonyításban rejlik, s az értelemszóródásnak ez a posztmodern technikája válik a többértelműség forrásává. Mi több, a vers esztétikai kiteljesedéséhez az olvasó aktív részvételére is szükség van; az olvasóknak arra az ösztönös, rejtett vagy éppen jól bejáratott beleérző, intonáló képességére, amely így az értelemadás részese lesz. A vers eleve feltételezi, sőt keresi az olvasó (megfejtő) együttműködését, mondhatnánk egy egyszemélyes szellemi performanszban megnyilvánuló látens vagy "másodszerzőségét". Az ilyen típusú, a klipek világának mediatizált igényeit leképező munkák esetében, amikor a vers nyitott marad, a poézisnek ezt a verseléstechnikai megoldását akár a líra slam poetryből átszivárgó hozadékának is tekinthetjük.
Ars vivendi Nem igaz, hogy olyan a művészet, mint az élet. Hogy elindul valahonnan, többnyire pianóban, egy-két hangszerrel, aztán bekapcsolódnak mindannyian, hatalmas összhangban érnek a csúcsra, míg a vége felé sorra elhallgatnak ismét, és csak néhányan maradnak mellettünk egészen az utolsó pillanatig. Ilyen a zenemű. De az élet nem. Mint ahogy alapjában véve a festménynek is köze van a teremtéshez, ám mindinkább úgy vélem, hogy mégsem ugyanaz. Mert amikor lassan elindulsz balról jobbra az ecsettel, már tudod, meddig fogsz eljutni. Látod a vászon peremét és azon túl az üres levegőt, amelyen nem fog semmiféle festék. Hogyan lehet ugyanaz a másik | Tiszatáj online - irodalom, művészet, kultúra. Húzhatod az időt, törülhetsz, javíthatsz, de a távolság nem változik. Ez bizony, ismétlem, nem az élet. A szonett sem az. Pedig sokáig hittem, hogy ahány szonett, annyi élet. Pontosan tizennégy sor születés, beteljesedés, halál. Csakhogy ma már tudom, mi a különbség. Annál jobban tudom, minél kevesebb időm van. Mármint olyan értelemben, hogy nem évtizedekben, csupán években kell számolnom, és jó esetben összejöhet még tíz-tizenöt esztendő.
Egyébként a szerelemhez sem hasonlít a zenemű, a kép vagy a szonett, bár van közük nyilván a kialvó, majd újra meg újra fellobbanó vágyhoz. Legfeljebb az egyszeri szeretkezés olyan, mint az előre megszabott tizennégy sor. Ami igazán fontos, nem a hegedűk, trombiták, dobok és cintányérok orgazmusáról szól. Nem is az azt követő elernyedésről. Hiszen nem a tizennegyedik sor végén fejeződik be a szerelem. Az élet sem így végződik. Lehet, hogy csak két sor lesz belőle. Vagy tíz. Esetleg több is. Minden pillanatban kész a mű, mondanám, ha nem félnék, hogy érzelgősnek tűnik. Tisza szögén – 101 éve ! -. Pedig valami ilyesmiről van szó. Nem szakad félbe soha. Nem a halál felé tart. Nincsen iránya. Egyetlen versláb is annyit ér benne, mint tizennégy ötös vagy hatodfeles jambus. Bárhol ér véget a szerelem, úgyis teljes lesz mindenképpen. És amit eddig leírtam, nem függ attól, hogy még hány sor van hátra. Téli eső Nem ismerős nekem ez a december. Reggel óta esik a fagyos hóra az eső, és ha kitartó, talán győzni fog. Egy vérből valók... idézhetnénk most mi is A dzsungel könyvét.