Az Öngyilkos osztag e tekintetben igazából visszalépés: a nem annyira rajongóknak azt üzeni, hogy a képregények világa zavaros univerzum, tele bárgyú szuperhőssel, akik nem tudnak mit kezdeni magukkal, és igazából mindegyiknek a zárt osztályon lenne a helye. Nem a mi világunkról beszélnek metaforikusan, hanem saját, öntörvényű káoszuk körül forognak, követhetetlenül és nézhetetlenül. Vagy mi még rosszabb: érdektelenül. Az Öngyilkos osztag túlvállalása egy másik Ayer mozival, a Szabotázzsal mutat meglepően sok rokonságot: a Killing hűvös üdvöskéje, Mireille Enos ott is a filmtörténet egyik legidegesítőbb nyomozóját hozta össze (Lizzy), és a rendező ott sem volt képes gátat szabni a parttalan ripacskodásnak. Mondjuk ki tehát: az Öngyilkos osztag az év eddigi legnagyobb tévedése, valahogy ez ég belénk a LOVE helyett, és nem is érzünk mást, csak valamilyen keserű és égett szagot utána. Meg az unalom édes, hosszan elnyúló ízét.
Gunn neve a Marvelhez tartozó A galaxis őrzői -filmek író-rendezőjeként lehet ismerős, így a 2018-ban történt események ismerete nélkül akár meglepő is lehet, amiért a konkurenciának segített gatyába rázni az ő kívülállókról szóló szuperhősfilmjüket. De mi is történt pontosan? Három évvel ezelőtt egy szélsőjobboldali csoportnak köszönhetően előkerültek Gunn múltbéli ízléstelen poénjai a Twitteren, melyekkel kapcsolatban ugyan bocsánatot kért a rendező és állította, hogy tanult a korábbi hibáiból, a Disney mégis kirúgta őt. A DC pedig azonnal lecsapott rá és szerződtette egy új Öngyilkos osztag -filmre – miközben A galaxis őrzői teljes szereplőgárdája és fél Hollywood azért küzdött, hogy visszakapják Gunnt a harmadik rész rendezésére. 2019 márciusában végül a Disney újra felvette a direktort és egyből két galaxis őrzői-projektet is kapott, addigra azonban már hivatalosan is bejelentették, hogy ő fogja készíteni a The Suicide Squad ot. És ha van valaki, akinek a neve egyet jelent a kattant szuperhősfilmekével, akkor az James Gunn.
Nagy lendülettel érkezett az Öngyilkos osztag, és a végén nem is az derül ki róla, hogy a király, szegényke, megint meztelen, hanem hogy eleve pucéran született. David Ayer filmje még a jólöltözöttség illúziójához sem jut el ebben az igen harsány, és igen fölösleges moziban. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA. Kamaszként, az indiános és háborús filmek rajongójaként láttam először, de mindmáig emlékszem arra, hogy kiknek szorítottam leginkább A piszkos tizenkettőben. Először is természetesen a Charles Bronson alakította Wladislawért, aki a legkevésbé volt piszkos a piszkosok között, majd a renitens Frankóért (John Cassavetes), aki úgy ünnepelte a küldetés sikerét, hogy rögtön belehalt, és persze ott volt még a simlis, vigyorgó Pinkley (Donald Sutherland) és a dagadó izmú, galamblelkű Posey (Clint Walker). És egy kicsit a legpiszkosabbért is, a rasszista Maggottért (Telly Savalas), aki még az akció alatt is szeretett volna megerőszakolni egy-két nőt. És még sorolhatnék néhányat, mert hiába voltak egytucatnyian, mindegyik önálló és emlékezetes karakter volt, ráadásul úgy lettek hősök, hogy közben tudtuk: egyben bűnösök is.