Marjai Judit Induljunk a legelejéről: hogyan lesz valakiből aktmodell? Romantikusnak tűnhet, de szomorú történet. Szegény gyerekkor, apukám öngyilkos lett, az édesanyámmal és a nagymamámmal laktam egy szobakonyhás lakásban, ahol a vécé is az udvaron volt. Az ember ott áll 14 évesen, és még egy farmert se tud venni magának, úgyhogy modellnek álltam. Jártam statisztálni is, de egy aktmodell fotónként ötször annyit kapott, mint egy statiszta egész nap, pár nap alatt meg lehetett keresni egy egész havi átlagfizetést. Azért persze tudni kell, hogy az akkori aktfotók nem azt jelentették, mint ma: akkor inkább mezőn futás volt lobogó hajjal, nem pedig terpeszben ülés. Nem is akárkik fotóztak, Módos Gáborral, Lussa Vincével, Jung Zsenivel dolgoztam. Mikor döntöttél úgy, hogy átállsz a fényképezőgép másik oldalára? Ezt a mai napig próbálom feldolgozni, mert nem készültem fotósnak. A 80-as évek szuperdögös modellje volt - Marjai Judit 52 évesen is bombázó - Hazai sztár | Femina. Rövidlátó vagyok, olyan típusú betegségem van, ami El Greconak is volt, egyszerűen máshogy látok szemüvegben, mint szemüveg nélkül.
"Akinek nem lóg a melle, és úgy érzi, kiteheti, és van benne minimális exhibicionizmus is", az szerinte gond nélkül bevállalhat egy ilyen mutatványt, amit ő revüs korában szintén megtett.
Hivatásos modelleket nem szoktam fotózni. Az, hogy egy szép nő levetkőzik a fa tövében, azzal nem tudok mit kezdeni. Azokat a képeket, ahol valaki csak szép, és van rajta egy drága ruha, csinálja meg más. De fotózáskor arra ügyelek, hogy az alany jól érezze magát, hogy végig röhögjünk, és a végén boldogan fejezzük be – aki egyszer bejött az én utcámba, az ott marad. A nőkről készült képeid tele vannak feszültséggel – egyszerre erotikusan kiszolgáltatottak, ugyanakkor erősek a modellek. Ez az élményeidből fakad? Marjai judit playboys. Belőlem erednek a képeim, úgyhogy nyilván, de ezek a dolgok nem tudatosak. Ez a nők sorsa, van egy női szituáció, amibe belekényszerülünk, ugyanakkor ma a nők sokkal erősebb arcukról is szeretnének megmutatkozni. Az Orsis sorozat a belső vívódásomat is kifejezi – amikor az ember modell, csomó olyan dolgot megcsinál, amit nem akar. A megoldást ugyanakkor nem tudom nyújtani a képeimmel, én csak a kérdést teszem fel, a válasz azoknak az agyában kell, hogy megjelenjen, akik látják a képeket.
Márpedig nálunk igazán szükséges ténylegesen itt lenni, a műtárgyak igénylik a személyes interakciót. Bár törekedtünk megtalálni a digitális csatornákat és valóban nagyszerű online tartalmak születtek a járványhelyzet alatt, ez a forma mégsem az igazi. Az átlagember a szépművészettel kapcsolatban javarészt negatív szenzációk kapcsán kapja fel a fejét, mondjuk, ha Debrecennél maradunk: letakarnak egy Munkácsy-festményt vagy Csontváry alkotását ellopják. Ahogy ma sokan kéretlen virológusokká és politikai elemzőkké válnak, akkor hirtelen mindenki műkincsszakértő lett. Vizi Katalin: Személyes véleményem, hogy e tekintetben elfajult a helyzet. Ha valaki véleményt formál, azonnal megbélyegzik, hogy okoskodik vagy szakértősödik. Az az igazság, hogy túlzottan figyelünk egymásra (talán a pandémia, talán a háború miatt): keressük a konfliktushelyzetet, a másikon a fogást, hogy levezethessük frusztrációnkat. Engem nem zavar, ha valakinek a MODEM-ről a képlopás jut eszébe, és ezzel a témával kezdeményez velem beszélgetést.
A filmbéli Emanuèlle-nek hosszú utat kell bejárnia addig, míg fel tudja vállalni ezt a felelősséget. Meg kell értenie, hogy a döntés tulajdonképpen akkor sem az övé – ezért nem is kíséri el az apját a tettig. Egy ponton meg kell állnia, és magára kell hagynia, hiszen az igazság pillanata az lesz, amikor kiderül, tényleg komolyan gondolta-e. Ez az utolsó percig kérdéses – mindaddig, míg a terv csak fikció – ott viszont az apának egyedül kell megállnia a helyét. A Minden rendben ment azonban nem azt a kérdést feszegeti, hogy az eutanáziához jogunk van-e. Nem az apa kétségeit, lehetőségeit boncolgatja – mint például a Mégis, kinek az élete? című amerikai film, vagy nemrégiben a Szupernóva és a Csendes szív – bár utóbbiakban már erőteljesen megjelenik a segítők helyzete is. De itt még el kell jutni a döntésig is – különböző utakon, mindenkinek. És közben The Father is eszünkbe juthat arról a helyzetről, ahogy egy lány az egykor erős és karizmatikus apját gondozza, és a testi-lelki hanyatlását végig nézi.
Ez már csak azért is egy különleges film, mert négy évig tartott a forgatás, ugyanis rövidfilmnek indult és fokozatosan vált "hosszúfilmmé". Számomra pedig azért különleges, mert ez az első olyan nagyjátékfilm, amiről elmondhatom, hogy ebben "a nőt" játszom, minden egyéb jelző nélkül. Aztán ott van még a Háromezer számozott darab, a Duna Televízión a Cellamesék című játékfilm, ami idősávokban mutat be egy cellát, a rabokat és a személyes történetüket, hogy hogyan kerültek oda a húszas, negyvenes, hatvanas, kétezres években és a jövőben. Azt az epizódot, amiben szerepelek, Csillag Manó rendezte. Glória című új, harmadik önálló estemet havonta játszom és készül Fodor Géza rendezésében az Ágnes, báránykám című darab is, amiben a címszerepet játszom, ennek a premierje április 29-én lesz. Amióta színész vagyok, nem forgattam még annyit, mint az elmúlt fél évben. Színészként ajándék lehet számodra ez az időszak, de nem hiányoznak a gyerekek a krízisotthonból? Hiányoznak, de a segítést soha nem tudtam, nem is akartam elengedni, valamilyen formában minden munkámba beleszövöm.