Már az első helyszín rengeteg felfedeznivalóval kecsegtet, és bőségesen akad tennivalónk harc nélkül is. Mint az ilyen játékoknál általában, órákig elszöszölhetünk a karakteralkotás beállításai között, és mivel a Divinity saját rendszert használ, oda kell figyelni, mit hogyan alkalmazhatunk majd kalandos utunkon. Fő lehetőségeink nagyjából a szokásos fantasy kasztokra korlátozódnak, de a környezet és a harcrendszer izgalmasabbak. A természeti elemek, tereptárgyak és a mágia egymást erősen befolyásolják, rengeteg kombinációt tapasztalhatunk ki. Tárgyakat pakolhatunk csapdákra, a tüzeket elolthatjuk vízvarázslattal, vagy vizeshordóval, a méregfelhőt érdemes felgyújtani, csakúgy mint az olajat. A varázslatok, bombák, főzetek is erősítik ezt az aspektust, valamilyen kiaknázható effektet applikálva a szerencsétlen ellenségre. Az ütközetek egyébként körökre osztva zajlanak le, akciópontokból gazdálkodhatunk, melyeknek egy részét átvihetjük a következő fordulóba, ha netán spórolunk egy eposzibb cselekvésre.
Nyúlszívűeknek itt nem terem babér, de a gőgös gyík (Red Prince), a démoni muzsikus (Lohse), a sziporkázó élőhalott (Fane), a karakán törpe (Beast), a magának való zsoldos (Ifan ben-Mezd) és az emberi húst sem megvető elf orgyilkos (Sebille) mind arra várnak, hogy rajtuk keresztül döntsük el Rivellon sorsát. Fantasztikus egy csapat ez a lehető legszélesebb skálán mozgó, gazdagon kidolgozott személyiségekkel, akiknek megvannak a maguk mozgatórugói, céljai, tettei. Elöljáróban csak annyit, hogy hatalmas élmény megismerni mindegyikőjük múltját. Természetesen bármennyit csiszolhatunk előre beállított tulajdonságaikon, de akár a semmiből is létrehozhatunk egy vadonatúj arcot, hogy saját ízlésünkre szabva egyéniséget adjunk neki - faja, kasztja és külleme csakis az aktuális hangulatunktól függ (a leglogikusabb megoldás az, ha eltérő erejű segítőket, vagyis távolsági és közelharcost, mágust, valamint bérgyilkost egyaránt beválogatunk a bandába, ezáltal mindennemű eshetőségre felkészülhetünk).
Nemcsak a zeneszerző, hanem a szinkronstáb teljesítménye előtt is fejet kell hajtanunk, hiszen minden szöveget megtöltenek élettel, és elérik azt, hogy meg se forduljon a fejünkben egy hosszabb diskurzus átléptetése. Ez nem kis érdem egy tengernyi betűvel felruházott szerepjátékban. Örökké szépek Ha ne adj' isten a magas újrajátszási faktor ellenére sem találnánk már több kihívást a kampányban, még mindig nekifuthatunk három másik játékossal kooperatívan, vagy áthívhatjuk a havert egy osztott képernyős mókára. Belekóstolhatunk a csapatokat egymásnak eresztő PvP-aréna opcióba, nyakig merülhetünk a felhasználók által készített modokban, sőt a stúdió készült egy igazi finomsággal is: a Game Master megidézi a táblás szerepjátékok idejét, egy valódi játékmester kezébe helyezi a szórakozás kulcsát. Hosszú oldalakat lehetne még teleírni a Divinity: Original Sin II pozitívumaival, de már ennyiből is pompásan leszűrhető, hogy a Larian Studios elérte azt a csúcsot, amit jelenleg el lehet érni egy izometrikus nézetű, körökre osztott szerepjátékkal, a korona pillanatnyilag egyértelműen az övék (az első patch pedig még tökéletesebbé tette).
Szabadság, szeretem Ha éppen nem azzal vagyunk elfoglalva, hogy szétcsapjunk haragosaink között, akkor azonnal orrunkba férkőzik a szabadság édeskés illata, hiszen a Larian Studios nem köti meg a kezünket. Abszolút ránk bízza, hogy mit milyen sorrendben és hogyan abszolváljunk, ráadásul rengeteg legális kiskaput is kihasználhatunk céljaink elérése érdekében (lásd pl. teleportálás). De Rivellon feltérképezését nem csak a kötetlen játékmenet teszi addiktívvá, rengeteget hozzátesz az élmények szerzéséhez a felturbózott grafika és az egymást váltó, sokszínű helyszínek kínálata is. Hol szennyben tocsogó kazamatában, hol kristályligetben, hol oszló csontok között, máskor pedig zöldellő réten fordulunk meg, de ez csak néhány kiragadott minta a számos lenyűgöző területből, amit tiporhat csizmánk. Eközben a talpunk alá valóért - és az atmoszférateremtésért - az a Borislav Slavov felel, aki a Two Worlds II-höz, a Crysis 3-hoz és a Ryse: Son of Rome-hoz is komponált már dallamokat, de ha emlékeink nem csalnak, egyik sem volt annyira fülbemászó, mint az Original Sin II főtémája.
Bármennyire is szerettem volna, időhiány okán sosem értem a 2014-es eredeti végére, de a GOTY és hiperszuper újrakiadások egyik előnye, hogy ilyenkor újra felszínre kerülnek a játékkal kapcsolatos gondolatok, élmények. Amennyiben ezek az emlékek pozitívak, az érzés sem marad el: mégiscsak folytatni kéne. Ez pedig a Divinityre abszolút jellemző, amelynek már az alapkiadása is magával ragadó, nem csak, hogy egy vérbeli fantasy RPG, abból is a klasszikus, kőkemény fajtából, hanem ehhez képest is találunk némi pluszt. Jelen konzolgenerációról egyébként is hiányzott egy ilyen nagy komplexitású szerepjáték. Az új változat ennek ellenére nem csak platformbővítés: a történet fő szálát jobban kibontották, és lecserélték minden NPC hangját minőségibb szinkronokra a jobb narratíva érdekében. A szerepjátékrendszer is változott, a varázslatokat átalakították, bekerült a dual-wielding, megjelentek a különböző típusú és hatású gránátok. Az Enhanced Editiont telepakolták tartalommal, ami nem csoda, már az alapjátékban olyan opciókkal találkozhattunk, amelyeket a közönség már megkapott régebbi alkotásokban, de újabb címekben azóta sem, ilyen például a kooperatívban végigtolható kampány is.
Kukoricica+kukorica, liba+táp, +liba+táp, aranydara+gondol +a+sok liba+rád, +liba+rád, kövérre+burjánzott+gizgaz, legelő, +legelő, legéhesebb+liba+szalad, legelől, +legelől, teletömi+mind+a+begyét ma+a+lúd, +ma+a+lúd, gágogással+nem+veri+fel a+falut, +a+falut, Fehér+pehely+alatt+nő+a libaháj, …
Nyomtasd ki a libás feladatlapokat és okosodjatok együtt!
Tordon Ákos: Libasorban Sír a nád, a sárga nád, jégkabátban a világ. Nézd, a libák libasorban, libasorban, libatollban keresik a nyarat; hol van? Libapapucs, libaláb a nap sütne legalább. De mert nem süt, gi-gá-gá, mind elmennek világgá. Kép forrás:…
(nagycsoport) Óvodás Gyerekek: Márton nap az óvodánkban 2013.